Pásztor
Pásztor Izráel népe, az ókori Kelet sok népéhez hasonlóan, pásztornép volt. A kisállattenyésztés még a letelepedés után is, egészen Jézus koráig, a legfontosabb ágazata volt, a mezőgazdaság mellett, a népgazdaságnak. A rossz minőségű talaj és a csapadékszegény időjárás csak a juh és a kecske tenyésztését engedte meg, de még így is nagy területeket kellett a nyájaknak megtenniük ahhoz, hogy megfelelő legelőket találjanak. Ezért a pásztorok hónapokig távol voltak az emberek lakta településektől, s gyakran kellett megküzdeniük rablókkal (Jn 10,1) és vadállatokkal (Jn 10,12). Néha maga a tulajdonos őrizte a nyájat, vagy a fiai (Lk 15,6; Jn 10,12), a leggyakoribb volt azonban, hogy embereket fogadtak fel pénzért pásztornak (Jn 10,12k). Ezek azonban meglehetősen megbízhatatlanok voltak (Jn 10,12k).
Mivel a pásztorélet az egész ókori Keleten általánosan ismert volt, így érthető, hogy a pásztornépek irodalma gyakran alkalmaz a pásztoréletből vett képeket, hasonlatokat a királyok és a nép, valamint az istenség és a nép viszonyának szemléltetésére. A király a népnek, a »nyájnak« a »pásztora«, s mivel az ókori Kelet szemlélete szerint a király az istenség földi megbízottja, egyúttal az istenségre is alkalmazták a képet (Babilon, Egyiptom, Görögország).
Hasonló volt a helyzet Izráelben is. A pásztor és nyáj képe, egyszerűsége és természetessége folytán, szinte önként ajánlkozott arra, hogy Izráel kifejezze általa Istenéhez és vezetőihez fűződő kapcsolatát.
I. A pásztor-kép az ÓSZ-ben
1. A kép alkalmazása Izráel vezetőire. A r-s-h »legeltetni«, »pásztorolni« gyök és a belőle képzett róceh »pásztor« főnév (tkp. az ige participiuma) mintegy hetvenszer jelöli Izráel népének politikai vezetőit, fejedelmeit, királyait. A pusztai vándorlás idején a nép pásztora volt Mózes (Ézs 63,11), Mózes és Áron (Zsolt 77,21), sőt: Mózes, Áron és Mirjám (Mik 6,4). Mózes halála előtt azt kéri az Úrtól, olyan férfit adjon Izráelnek, aki a nép előtt van »jártukban-keltükben«, aki harcba és haza »vezeti« őket, hogy »ne legyen olyan az ÚR közössége, mint a pásztor nélkül való nyáj« (4Móz 27,17). Az 1Krón 17,6 szerint a bíráknak az volt a feladatuk, hogy »pásztorolják« a népet. Ugyanúgy olvassuk a királyokról is, hogy ők a nép »pásztorai«: Dávid (2Sám 5,2; Zsolt 78,71k); Aháb (1Kir 22,17); Círus (Ézs 44,28); a Préd könyvének írója, aki Jeruzsálem »királyának« mondja magát (Préd 12,11; ahol az ÚF »egy Pásztor« nagybetűs írása azt sugallja, hogy ez a pásztor maga Isten; vö. 23. Zsolt).
Ezeket a pásztor-királyokat Isten állította munkába, de sajnos nem töltötték be jól hivatásukat. Az uralkodók lelkiismeretlenek, csak a saját hasznukat keresték (Jer 10,21; 23,1kk; 50,6; Ez 34,1kk). Ezért jön rájuk az ítélet, és Isten elveszi pásztori tisztüket (Jer 2,8; 23,1). A pásztorok lelketlenségének következménye a fogság is, noha arról is hallunk, hogy a népnek is megvan a maga bűne (Jer 31,10; Ez 34,17kk).
2. Isten mint Izráel pásztora. Izráel ideális, tulajdonképpeni pásztora Jahve, amiképpen ő Izráel tulajdonképpeni királya is. Ezért érthető, hogy a Jahve mint jó Pásztor és a Jahve mint király kép gyakran szerepel együtt (Mik 2,12k; 4,6k). A két kép azonban nem teljesen fedi egymást. A királyi méltóság elsősorban Isten nagyságát, fenségességét emeli ki (l. például a király-zsoltárok), míg a pásztor-kép jóságát, hűségét, oltalmazó szeretetét (Zsolt 100,3; 1Móz 48,15; Zsolt 23,1kk; 31,4; 80,2; Ézs 40,11; Ez 34,16, szemben a 4. v.-sel).
A pásztor-kép egyúttal kifejezi Izráel különleges helyzetét Isten szeretetén belül: Jahve csak Izráelnek pásztora (Zsolt 80,2), de soha nem a népeknek. Bár szó van arról, hogy Jahve minden népnek ura, és az üdvösség minden népnek kijelentetett (vö. Ézs 2. része), Izráel sajátos kapcsolata Jahvéval megmarad.
A pásztor-képpel összefüggésben először Jézus töri át a korlátot és beszél az üdvösség egyetemességéről (Jn 10,16: »Más juhaim is vannak nekem, amelyek nem ebből az akolból valók«, azaz nem Izráelből, »azokat is vezetnem kell, és hallgatni is fognak a hangomra: és lesz egy nyáj, egy pásztor«).
3. Az egyetlen, messiási Pásztor ígérete. A rossz vezetők (rossz pásztorok) és az aszociális elemek (»kosok«; vö. Ez 34) fölötti ítélet is Isten mentő szeretetének szolgálatában áll. A fogságba vitelek által szétszóródott nyájat Isten egybe akarja gyűjteni (Jer 23,3; 31,10; Ez 23,25kk; Ez 34,12k; Mik 2,12k; 4,6k; Zof 3,13.19), a rosszak helyett jó pásztorokat küld, akik »szíve szerint« valók (Jer 3,15; 23,4k), sőt a maga idejében elküldi »Dávid igaz sarját« (Jer 23,5; Mik 5,1kk), az »egyetlen Pásztort« (Ez 34,23; 37,24).
4. Jézus a jó Pásztor. Az ÓSZ-i egyetlen pásztorra vonatkozó ígéretek Jézus Krisztusban teljesedtek be. Ő az, aki utána megy az elveszett századik juhnak (Mt 18,12kk; Lk 15,4kk; vö. Mt 15,24); az Ez 34-hez hasonlóan választja szét a kosokat a gyönge bárányoktól (Mt 25,31kk), és tart ítéletet fölöttük. Legrészletesebben azonban a Jn 10-ben szól Jézus önmagáról, mint a jó Pásztorról. A határozott névelő mutatja, hogy Jézus nem egy a sok pásztor között, hanem a próféták által megígért egyetlen Pásztor.
Jézus azonban bizonyos vonatkozásban el is mélyítette, ill. szétfeszítette az ÓSZ-i pásztorképet. Önkijelentése, »én vagyok a jó Pásztor«, azt jelenti, hogy Jahve helyére lépett, hiszen az egyedüli »jó« pásztor Isten. Isten nyájaként nem csupán Izráelt tekinti, hanem az egész embervilágot (Jn 10,16). Ezért nem csupán Izráel fölött tart ítéletet (Ez 34), hanem minden nép fölött. Célja Isten minden szétszóródott gyermekének egybegyűjtése (Jn 11,52). A szétszóródás nem nemzeti szétszóródást, hanem Istentől való eltávolodást jelent.
Királyokat, fejedelmeket nem nevez az ÚSZ pásztornak. Mivel azonban Jézus Krisztus Isten új gyülekezetének a feje, ezért tanítványai, apostolai és a gyülekezetek vezetői is gyakran említődnek »pásztorokként« (Jn 21,16kk; ApCsel 20,28k; Ef 4,11; 1Pt 5,2k). E »pásztorok« feje a »Főpásztor« (1Pt 5,4), az Úr Jézus Krisztus.
VG
