Rabbinizmus
Rabbinizmus B-tudományi szakkifejezés. Alapszava a h. és arám rabbi, amely mint megszólítás különösen az ÚSZ-i korban vált általánossá. Eredetileg a Szanhedrin tudós tagjait hívták így, de később azokat is, akik életük és írásmagyarázati tevékenységük alapján jogosultságot szereztek a Törvény magyarázására. Ebben az értelemben mondja a nép is Jézust »rabbinak« (pl. Mt 26,25; Mk 9,5; Jn 4,31). Rabbinizmusnak nevezzük Kr. u. 70-től a zsidóság farizeusi ágát, amely a zsidó háború utáni időszakban a palesztinai zsidóság egyetlen átfogó, irányt és mértéket adó irányzata maradt. Az elnevezés jogossága szakkörökben vitatott, mivel túlságosan a rabbikhoz köti a korszak szellemi-vallásos életjelenségeit.
1. A farizeizmus eredetileg laikus írástudó mozgalom volt, amely a néppel rendkívül szoros kapcsolatot tartott fenn (vö. Mt 23,2). Ez a templomi írástudókról nem mondható el. Jellemző a farizeizmusra a lévita tisztasági törvények szigorú megtartása, hogy ezáltal is felértékelje a laikusokat (a 2Móz 19,6 szellemében) a rituálisan fölényben lévő papsággal szemben. E célból helyi egyleteket (haburót) alkottak, amelyekben a tisztasági törvények alapján elkülönültek környezetüktől (az ÚSZ ezért phariszaioszoknak, azaz elkülönülőknek nevezi őket), noha eredetileg az egész népre nézve kötelezőnek gondolták e törvényeket. A városi középréteget tudták elsősorban meghódítani, így a közéletben és a Szinedrionban a szadduceus párt legerősebb riválisainak számítottak. A szadduceusokkal való vitáik politikai és teológiai (pl. feltámadáshit) természetűek voltak, míg a történetteológiailag hasonlóan gondolkodó zélóták pártjától a párt politikai gondolkodásmódja (radikális Róma-ellenesség) miatt tartották távol magukat. A farizeusok pártja a templom lerombolása után, egyedüli összetartó erőként, megkísérelte a zsidóságot irodalmi és szóbeli propagandával, valamint a zsidó nevelés kiépítésével újjászervezni. A rabbinizmus, ill. a rabbinikus irodalom kialakulása tehát Kr. u. 70-nel vette kezdetét, és kb. Kr. u. 1040-ig, a babiloni zsidó akadémiák fennállásáig tartott.
A rabbinizmusnak két központja volt: Palesztina és Babilónia. A palesztinai önigazgatás Kr. u. 70-től való megszervezése Jóhánán ben Zakkáj nevéhez fűződik, Jabne (Jamnia) központtal. Később kialakult az a zsidó pátriárkátus, amelyik a templom és szervezett államiság nélkül élő zsidóságot vezetni tudta (bíróságok, iskolák). A Bar-Kochba-felkelés után (135) a zsidóság szellemi központja Galileába tevődött át (Usa, 170-ig, majd később: Bét-Seárím, Szeppórisz, végül: Tibériás a 3. szd. közepén).
Babilon a Kr. e. 586-os fogság óta vált a zsidóság fontos központjává. A Bar-Kochba-felkelés után megnőtt a jelentősége.
2. A zsidóság számára csak a Bar-Kochba-felkelés leverése után vált tudatossá, hogy államisága és a templom immár véglegesen a múlté. Ekkor kezdett kialakulni a különböző irányzatú iskolák két fő vonulata, amelyek a templom lerombolása előtti időszak két fő szellemi tanítójára vezették vissza eredetüket. Az egyik a szigorúbb Sammaj-féle, másik a szelídebb Hillél-féle iskola volt. Kr. u. 70-től a 3. szd. elejéig tartott az ún. tannaiták korszaka (az arám tanna és a h. sánáh »megismételni, tanítani, tanulni« jelentésű igéből), akik a később autoritatívnak tekintett szóbeli hagyomány mesterei voltak. Ôket követték (kb. Kr. u. 500-ig) az amoreusok (az cámar »mondani, kommentálni« igéből), akik a tannaiták tanhagyományát értelmezték. A 6. szd.-ban és a 7. szd. elején tevékenykedtek a szaboreusok (a szábar »vélni, gondolni« igéből), akik a babiloni Talmud öszszeállítói voltak. Végül a 11. szd.-ig tevékenykedtek a »gaónim« (a gáón »tiszteletre méltó, magasztos« jelzőből), a babiloni tanházak vezetői.
A rabbinikus iratok általában nem közölnek kronológiai adatokat, ezért az egyes rabbik működési idejének meghatározása bizonytalan. A klasszikus felosztás szerint a tannaita korban (70-220) öt, az amoreus korban (220-500) hét generáció tevékenykedett. Ezáltal egy-egy rabbi viszonylag jól elhelyezhető az általános kronológia keretein belül.
A legjelentősebb rabbik a következők: a) »a nagy gyűlés férfiai« (cansé, knesszet, haggödóláh) jelentik az összekötő kapcsot a prófétai kor és Igaz Simon kora között (a rabbinusi hagyomány szerint Igaz Simon volt az első farizeus). A gyűlést a Neh 8-10-ben leírt egybegyülekezéssel azonosítják. b) Az öt rabbipár kora, akik a rabbinusi hagyomány szerint Krisztus előtt 164 és Kr. u. 34 között voltak tanítók. A leghíresebb az utolsó rabbipáros volt: Hillél és Sammáj. A párok viselték nászi (fejedelem) és a bét dín (legfőbb bíró) tisztséget. c) Hillél utolsó tanítványa, Jóhánán ben Zakkáj volt a tannaita kor első rabbija, aki az egymással vetélkedő Sammáj-Hillél iskolák közül az utóbbit vitte győzelemre Jabnéban. Gamáliél, az Öreg, valószínűleg Pál apostol tanítómestere volt (ApCsel 22,3). Hillél iskolájához tartozhatott, ugyanúgy, mint Akiba ben Jószéf, aki a Bar-Kochba-felkelés idején játszott jelentős szerepet (ezért kivégezték). Az általa gyűjtött tradíciót tették tanítványai a Misna alapjává. A Misna tulajdonképpeni összeállítója Jehúda ha Nászí (meghalt Kr. u. 217-ben). Jóhánán bar Nappaha Szeppóriszban és Tibériásban tanított. Ő és iskolája döntő szerepet játszott a palesztinai Talmud összeállításában.
3. A rabbinikus irodalomnak három fő súlypontja volt: a zsinagógai írásmagyarázat, a törvény értelmezése és a zsinagógához kapcsolódó iskola, amely a rabbinusi eszmék legfontosabb terjesztője volt. Kialakulásának fő ösztönzője az a törekvés, hogy a Tórát mint az egész életet átfogó törvényt alkalmazzák a szüntelenül változó életfeltételekhez. A Tóra ilyetén alkalmazása a »szóbeli«, íratlan Tóra útján történt, amelyet a Sínai-hegyi kijelentés részének és így a B-i, »írott« Tórával egyenértékűnek tekintettek. Ez az aktualizáló írásmagyarázat önkényesnek tűnhet, végső soron azonban meghatározott szabályok (middót) alapján történt. E szabályokat az idők során rendszerezték. Hillél 7, Jismáél 13, Eliézer rabbi pedig 32 szabályt állított fel. Aszabályok alkalmazása szempontjából különbséget tettek halaka és haggada között. A halaka (a hátak h. igéből : »menni«, ill. »életfolytatás«) a különböző élethelyzetekre alkalmazott Tóra, a haggada pedig általában mindaz, ami nem Tóra (tehát a Pentateukhosz nem halákikusan alkalmazott részei és az összes többi B-i irat). A halaka a B-i megalapozástól függetlenül is érvényes, a magyarázat feladata tehát csak a további B-i megalapozás. Mivel a halákát a különböző korszakok életfeltételeihez kellett igazítani, ezért állandó adaptációs folyamatoknak volt kitéve. Ezzel szemben a haggadának nincs közvetlen hatása a hétköznapi életre, így állandóbb volt formai tekintetben.
4. A rabbinikus zsidóság irodalma.
a) Kr. u. 200 körül foglalták írásba az »íratlan«, »szóban hagyományozott« Tórát, az ún. Misnát (a h. sánáh igéből, jelentése: »szóban valamit többször megismételni és ezáltal megtanulni«). Hat fő részből (széder) áll: 1. Zera'im: magvetések (mezőgazdasági előírások); 2. móéd: ünnepek; 3. násím: asszonyok; 4. nezikin: károk; 5. qodasim: szent dolgok; 6. toharót: tisztasági törvények. A traktátusok száma 63.
b) A Tószefta (»kiegészítés«) és a Barajta (»kívül lévő«) a Misna leírása idején keletkezett kiegészítéseket tartalmazza.
c) A Talmud (a lámad »tanulni«, ill. limmad »tanítani« igéből) tanulmányozást jelent (ellentétben a ma'aszeh-vel, a »cselekvéssel«, a törvény gyakorlati megvalósításával). Két részből áll: a Misnából és a Gemarából (a gemar babiloni-arám szóból, jelentése: »tanulni«), amely a Misnát értelmezi és néhány kiegészítést is ad hozzá. Származási helyének megfelelően beszélünk palesztinai és babiloni Talmudról. A palesztinai Talmud a palesztinai amoreusok Misna-kommentárját tartalmazza, és sok olyan új kiegészítést is, amelyek csak laza kapcsolatban állanak a Misnával. Nem csupán a Misna halákáit értelmezi egészen különleges módon, hanem a legkülönbözőbb tartalmú haggadikus anyaggal is kiegészíti. Ezek fontos adalékok Palesztina történelme, a zsidó liturgia stb. számára. Keletkezési helye Tibériás, lezárásának ideje az 5. szd. közepe. A zsidó szóhasználatban a tulajdonképpeni Talmud a babiloni Talmud. Ez nem más, mint a Misna babiloni értelmezése (de a Misna 63 traktátusából csak 36-hoz készült Gemara). Végső lezárásának ideje a 8. szd., a babiloni zsidó akadémiák virágkora.
d) A kánonikus iratokhoz vagy az azokban leírt eseményekhez fűzött, néha tudományos, máskor építő jellegű magyarázatok alkotják a rabbinikus irodalom utolsó csoportját, amelyet Midrásoknak neveznek (a h. dáras »keresni, kutatni, kérdezni« igéből; pl. Ezsd 7,10; Ézs 34,16; 2Krón 13,22; 24,27). A rabbinikus irodalom pl. az 1-2Krón-t az 1-2Sám-hez és az 1-2Kir-hoz készült Midrásként értelmezi. A Targum és a Midrás kapcsolatát jól szemlélteti Neh 8,8. A Midrás egyik alfaja Qumránban a peser, az egyes prófétai igéknek a gyülekezetre szabott magyarázata. Ehhez hasonlóak az ÚSZ ÓSZ-i idézetei.
5. A keresztyén hebraisták a 17. szd. közepén felismerték a rabbinikus irodalom jelentőségét az ÚSZ értelmezése szempontjából és igyekeztek a felhalmozott kincset értékesíteni. (Ld. még FARIZEUS)
VG
