Rabszolga
Rabszolga H. cebed, s-b-h és g-l-h; g. doulosz, doulé, paisz. Az ókori K szociális struktúrájához általánosan hozzátartoztak a rabszolgák. Döntő többségük az idegen népek hadifoglyaiból lett rabszolgává, kisebb részük pedig saját hazájában szegényedett el annyira, hogy kénytelen volt magát vagy gyermekeit adósrabszolgának eladni. A 3Móz 25,6 a kényszerű függőségben élők és dolgozók 4 csoportját sorolja fel: rabszolga (cebed), rabszolganő ('ámáh), napszámos (szákír), idegen (tósáb). A női rabszolga másik típusa volt a fiatal, még érintetlen leány (sifháh), aki inkább a ház úrnőjének szolgálatában állott, míg az cámáh a ház urának szolgált.
Izráelben eredetileg nem voltak hadifogoly-rabszolgák, mivel a szent háborúban az ellenséget teljesen ki kellett irtani (Józs 6,17-21; Ézs 14,2). Az életben maradottak közül elsősorban a fiatal lányokat (Bír 5,30) és a gyermekes nőket (1Sám 30,3; Jóel 4,3) tartották meg, később pedig természetesen a férfiakat is (4Móz 31,7; 5Móz 20,13k; 1Kir 20,39). A helyzet a királyság korában változott meg gyökeresen, amikor a nagy állami vállalkozásokhoz szükség volt nagyobb számú, olcsó munkaerőre. Dávid király robotmunkára fogta a leigázott ammóniakat (2Sám 12,31), Salamon pedig egészen nagyszámú rabszolgát dolgoztatott (1Kir 9,15-21.27; vö. 2Krón 8,18; 9,10). Salamon rabszolgáinak leszármazottai a babiloni fogság után hazatértek, letelepedtek Jeruzsálemben és környékén (Ezsd 2,55kk; Neh 7,57kk; 11,3) és a templom legalacsonyabb rangú munkáit végezték (Ezsd 8,20; vö. már Ez 44,7kk!).
Az ÓSZ-i rendelkezések szerint a rabszolga nem hagyhatta el urát, ura viszont eladhatta, megölhette, megfenyíthette, de nem csonkíthatta meg (2Móz 21,26k). Körülmetélkedhetett (1Móz 17,13.27), rá is vonatkozott a nyugalomnapi pihenés (2Móz 20,10; 5Móz 5,14), áldozatot mutathatott be (5Móz 12,12) és részt vehetett a páskaünnepségen (2Móz 12,44). Az olyan fogoly nőt, akivel az ura hosszabb idő óta nemi kapcsolatban állt, a törvény rendelkezései szerint szabadon lehetett bocsátani, de nem lehetett eladni (5Móz 21,10-14). Az izráeli származású rabszolganőt ura vagy urának fia feleségül vehette. Ha a rabszolganőt valaki más csábította el, akkor az ilyennek büntetést kellett fizetnie, ezen túl pedig jóvátételi áldozatot kellett bemutatnia az Úrnak (3Móz 19,20kk). Ha az eladott izráeli leány nem tetszett az urának, akkor a hozzátartozók visszavásárolhatták, de a lánynak érintetlennek kellett lennie. Idegen népnek azonban nem adhatta el az ura (2Móz 21,7-11). Ha valaki h. rabszolgát vásárolt, akkor annak 6 évig kellett szolgálnia, a 7. évben viszont szabadon kellett engedni váltságdíj nélkül. Ha ragaszkodott urához, akkor örökös rabszolga maradt (2Móz 21,2.6). Az 5Móz 15,12-18 az izráeli rabszolganőt és az izráeli rabszolgát azonos módon bírálja el, és megengedi, hogy hat év után szabadon bocsássák mindkettőt. A 3Móz 25,39kk szerint azonban az izráeli rabszolga a gyermekeivel csak a Jóbél-évben bocsátható szabadon (vö. 5Móz 15,14; Jer 34,8-11).
A királyok a nagyszámú hadifoglyot bányákban, műhelyekben (2Sám 12,31), a földeken (1Krón 27,26) és a középületek építésénél (1Kir 9,15kk) dolgoztatták. A templomok, szentélyek is kaptak rabszolgákat vagy rabszolganőket áldozati ajándékul (3Móz 27,1-8; 4Móz 31,32-47; 1Sám 1; Ezsd 8,20). A külföldi rabszolgákat adopcióval, de örökösödési jog nélkül szabadon bocsáthatták (pl. 1Móz 15,2-4). Ilyen esetben a rabszolga jogi helyzete olyan volt, mint az örökösödési jog nélküli fiúgyermeké (5Móz 21,18kk; Bír 8,14kk; 1Móz 24; 1Sám 9,8; 2Sám 9; 16,1kk). A házban született rabszolgáknak több kedvezmény járt, különösen ha a ház urának természetes gyermeke volt. Az ilyen rabszolga szabad nőt is feleségül vehetett (1Krón 2,34k). A rabszolga vagyona ura vagyonának számított (1Sám 9,8; 2Sám 9,10kk), az önfelszabadítás azonban biztosított volt (3Móz 25,49). A szökött rabszolgát még külföldről is visszaszármaztatták (1Kir 2,39k; 1Sám 30,15), de Izráelben menedékjoguk is volt (5Móz 23,16). Arabszolgákat feltételezhetően a kezükön jelölték meg (vö. Ézs 44,5) és kopaszra nyírták (Mik 2,9).
A rabszolga fogalmának bővülését mutatja, hogy nem természetes függőségi viszonyokat is rabszolgaviszonyként értelmeztek. Rabszolgának érezte és így is nevezte magát az alacsonyabb helyzetben lévő (1Móz 32,5; 44,18; 1Kir 18,9; 2Kir 8,13): a vazallus (2Sám 10,19; 2Kir 18,24), a kegyes (Bír 15,18; 1Sám 3,9k) és az alattvaló (1Sám 17,32; 22,15). A birodalomban elméletileg mindenki a király alattvalója, azaz (rab)szolgája volt (1Sám 8,10-18; 9,20). Aki a király szolgálatában állott, az a király szolgája volt (1Sám 8,14k). Ilyenek voltak a katonák, a követek, az udvari emberek, a miniszterek. Isten »szolgámnak« nevezi Ábrahámot, Mózest, Ézsaiást (általában a prófétákat), Dávidot, Zerubbábelt, Nebukadneccart, Eljákimot, Jóbot, Kálébet és Izráelt. Az 5Móz 34,5 Mózest, a Józs 24,20 Józsuét nevezi »az Úr szolgájának«.
Az ÚSZ-i kor zsidó törvénykezése igyekezett a zsidó, de a külföldi rabszolga helyzetén is javítani. A 2Móz 21,20k ölési tilalmát a külföldi rabszolgákra is kiterjesztették (ld. ellenben Mt 24,51 par). Már Jób hangoztatta az emberek egyenlőségét (Jób 31,5), Pál pedig azt hirdeti, hogy Krisztusban »nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad... ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban« (Gal 3,26-28; Kol 3,10k). Arra azonban nem szólít fel, hogy szüntessék meg a rabszolgaság intézményét (Ef 6,5; Filem). Az ÚSZ leveleinek írói magukat Jézus Krisztus »szolgáinak« vallják (Róm 1,1; Gal 1,10; Fil 1,l; Jak 1,1; 2Pt 1,1; Júd 1).
VG
