Remény, reménykedik
Remény, reménykedik I. Az ÓSZ-ben.
A h. qivváh, mint a qav (»zsinór«) igei formája, a valamire irányuló feszült figyelést, várakozást jelenti, függetlenül a remény tartalmától és megvalósulásától. Az ÓSZ meglehetősen szkeptikusan nézi az emberi reménység megvalósulásának lehetőségeit. Egyéb kifejezések: jihél, hikkáh, tiqváh, migváh; tóhelet.
A remény és megvalósulása között szoros összefüggés van. Ha a bizonyossággal várt dolog nem következik be, akkor ez az életrend zavarát jelenti. Így várta Isten, mint szőlősgazda Izráeltől, mint szőlőskerttől a jó termést, de hiába (Ézs 5,2). A hamis próféták várják, hogy jövendölésük beteljesedjék (Ez 13,6; vö. Jób 41,1). A reménykedő élet nagyon hamar reménység nélkülivé válhat (Jób 3,9; 6,19; 7,2; 30,26; Jer 13,16; 8,15; 14,19; Ézs 59,9.11; Zsolt 69,21). Először a fogság prófétái beszélnek Izráel Kr. e. 587-es katasztrófájával kapcsolatosan a nép elveszett reménységéről. Ez 37 látomásában a csontok »elszáradása« jelzi, hogy már nincs lehetőség megújulásra, új életre, nincs többé reménység (37,11; vö. 19,5). A reménység ezért mindig veszélyeztetett, az adottságok ellenére történő reménykedés (Jer 29,11; 31,17; Ezsd 10,2; Zak 9,12). Ez nem csak a népre, hanem az egyénre is vonatkozik (Ruth 1,12; Péld 19,18; JSir 3,29).
Jób könyve a szenvedések tüzében égő ember kétségbeesett vágyódása a reménység után. Jób másképpen reménykedik, mint a barátai, akiknek ez a »reménység-teológiája«: az istenteleneknek nincs reménységük, csak a kegyeseknek (4,6; 8,13; 11,18.20; 27,8). A Péld szinte szó szerint megismétli ezt az elméletet (10,28; 11,7.23; 23,18; 24,14). Jób szerint lehet, hogy igaz ez a tanítás (27,8), de semmiképpen nem ér el az ő szenvedéseinek mélységéig. Ő nem a gonoszok oldalán áll, még sincs reménysége (14,7.10.19b; 17,13; 19,10). És ha még életében volna is valami kevés reménysége, a halállal ennek is vége szakad (17,11kk). Egyetlen reménysége a meghalás lehet (6,8kk). Ez a rendkívül szkeptikus beszéd mutatja, hogy egyedül Isten tud reményt adni és elvenni.
Érthető tehát az Istenbe vetett reménykedő bizalom megvallása: »én az Urat várom, szabadító Istenemben reménykedem« (Mik 7,7). Az Istenbe vetett reménység legszebb megfogalmazása a Zsolt 123, noha a reménység fogalma elő sem fordul benne. Máshol is találkozunk a reménység ilyesfajta hitvallásos megfogalmazásával (Ézs 25,9; 26,8; 33,2; Jer 14,1-9.22; Zsolt 25,5.21; 39,8; 40,2; 71,5; 130,5; 143,9). Változást a Zsolt 119-ben találunk, ahol a reménység nem közvetlenül Istenre, hanem Isten Igéjére irányul (119,43.49.74.81.147.166).
A reménykedőknek szól a biztatás: »Jó az Úr a benne reménykedőkhöz« (JSir 3,25kk; Zsolt 25,3; 27,14; 37,3.5.7.9.34; 40,5; 55,23; 69,7; 84,13; 86,2; 125,1; 146,5; Péld 16,20; 28,25; 29,25; Mik 5,6; Ézs 40,31).
II. Az ÚSZ-ben.
A h. fogalmakkal ellentétben a g. elpisz, ill. elpizó nem csupán a feszült várakozást foglalja magába, hanem a reménykedés tárgyát is. Ezért néhány helyen nem a személyes várakozást jelöli, hanem azt, amire várunk. Csak a jó várása tartozik a fogalomkörbe, míg a rossz, félelmetes dolgok várását nem jelölik e kifejezések. Krisztus eljövetelével a reménykedés alapja és tartalma megváltozott az ÓSZ-i helyzethez képest: ami eddig jövővárás volt, az most Krisztusban a hívők számára jelenné változott. Az üdvösség napjának jelenbeli ajándékait különösen Jn ev-ának prezentikus eszkhatológiája hangsúlyozza erőteljesen. De az igazi beteljesedés még várat magára.
A hívőket Isten a Krisztus halála által »élő«, azaz életet adó reménységre szülte újjá (1Pt 1,3), vagyis Krisztus feltámadása benyomult a halálra ítélt emberiség világába, új élet lehetőségét hozva. Az ÚSZ-i reménység soha nem énközpontú, hanem teo- és krisztocentrikus: Isten univerzális országa áll a középpontban, amikor majd Isten lesz »minden mindenekben« (1Kor 15,28). A feltámadás nem újra továbbélés a »testben«, hanem az újjászületésben kapott élet kiteljesedése (1Kor 15). Ennek megfelelően jelenti az elpisz a szabadítást (1Thessz 5,8), a megigazulást (Gal 5,5), a feltámadást (1Kor 15; ApCsel 23,6; 24,15), az örök életet (Tit 1,2; 3,7), Isten látását (1Jn 3,2), Isten dicsőségét (Róm 5,2; Kol 1,27).
A reményt nem a törvény cselekedetei alapján kapjuk, hanem Isten ajándékozó szeretetéből (2Thessz 2,16; Kol 1,23). Ennek az ajándéknak a gazdagsága elhívásunk világosságában ragyog fel igazán (Ef 1,18; 4,4). A reménység a Lélek első zsengéje (Róm 8,23). A hívő mindig bizalommal tekint Isten ajándékaira. A reménység »töltését«, tartalmát a hit adja meg (Zsid 11,1). Ábrahám hite minden reménység ellenére reménykedő hit (Róm 4,18), azaz az Isten ígérete alapján kapott reménységet szembeállította az emberi szemmel reménytelennek látszó jövőképpel.
A reménység az ÚSZ-ben mindig kapcsolatban áll a hittel és a szeretettel. Erre már a »hit - remény - szeretet« triadikus formulák is utalnak (1Kor 13,13; 1Thessz 1,3). Ezért mondhatja Pál, hogy a szeretet mindent remél (1Kor 13,7; vö. Kol 1,5). Az ÚSZ-i reménység az Úr érkezésének türelmes, fegyelmezett, örvendező várása. Még ha nyomorúságokat, szenvedéseket is kell kiállani a várakozás ideje alatt, mindez csak olyan, mint az újjászületés fájdalma (Mt 24,8; 2Kor 4,17k; Róm 12,12). A reménykedők megvigasztalt emberek (2Kor 5,6kk; 1Thessz 4,8; 2Thessz 2,16). A fegyelmezett várakozás megszabadít a világvége számítgatásának kényszerétől, éberségre, imádkozásra, megszentelődésre serkent (1Pt 1,13; Zsid 12,14; 1Jn 3,3). A reménység hitvallásához szilárdan kell ragaszkodni (Zsid 10,23) és mindenkor tudnunk kell számot adni mindenkinek a bennünk élő reménységről (1Pt 3,15). Az üdvösség reménysége ui. olyan, mint a sisak a fejen (1Thessz 5,8), lelkünk számára szilárd, tartós horgony (Zsid 6,18k), vagyis biztonságot és tartást, erőt ad.
VG
