Ruha, ruházkodás
Ruha, ruházkodás
1. Fogalma.
A ruha szűkebb értelemben az ember teste befedésére szolgált; bőrből vagy valamilyen textilanyagból készült. A ruházat azoknak a tárgyaknak az összessége, amiket az ember öltözködéshez használ. A ruházkodás pedig azt a tényt jelöli, hogy valaki (személy, család, szűkebb-tágabb közösség) ruhával ellátja magát. Az emberek ősidőktől fogva (1Móz 3,7) készítettek ruhákat. A ruha elsődleges feladata az volt, hogy megvédje az embert az időjárás viszontagságaitól, beleértve a nappalok és éjszakák közötti hőmérsékleti különbséget is. Ezen az alapvető feladatán túl azonban sok egyéb szerepe is volt. Szolgálhatott a személyiség megkülönböztetésére (1Móz 27,15; 37,33), szociális helyzet, társadalmi rang (Eszt 6,8; Lk 16,19k), vallási hovatartozás (4Móz 15,38; Mt 23,5), papi (2Móz 28), prófétai (2Kir 1,8; Mt 3,4) szolgálat kifejezője. Szolgálhatta az ember felékesítését, a szeretet és megbecsülés jelekét (Lk 15,22), s az ember megszégyenítését (2Sám 10,4). A B számos ruhafélét említ, amiknek a pontos azonosítása, leírása, különösen a régebbi időkre vonatkozóan (a görög-római korig) sok nehézséget okoz. A korábbi időket illetően a fennmaradt festmények, szobrok, faragások alapján vannak ismereteink. Izráel ruházkodására nyilvánvalóan hatással volt a mindenkori környezete: Ábrahám Mezopotámiából vándorolt ki. Jákób fiai Egyiptomban éltek hosszú ideig. A honfoglaló izráeliek a régi kánaáni kultúrával találkoztak, majd a hódító asszírok, babiloniak, perzsák, görögök, rómaiak hatása alá kerültek. Olykor a ruházkodás is kifejezte az ősök hitéhez való ragaszkodást vagy annak elhagyását.
2. A férfiak ruházata.
Palesztina meleg éghajlatának megfelelően az izráeliek egyszerűen ruházkodtak. A férfiak és a nők ruházata, több hasonlóság ellenére, lényegesen különbözött egymástól. Erre utal a mózesi törvénynek az a szigorú utasítása is, amely szerint a férfinak nem szabad női, a nőnek pedig férfiruhába öltözni (5Móz 22,5).
A legegyszerűbb ruhadarab az ágyékkötő (h. 'ézór) volt. Eredetileg bőrből készítették, később gyapjúból s föleg gyolcsból. Szoknyaszerű alakja volt, s nagyjából deréktól a combközépig vagy egy kissé lejjebb ért. Övvel, vagy szíjjal (h. hagór) erősítették a derekukhoz. Egyiptomban hosszú ideig uralkodó ruhadarab volt. A kényszermunkát végző izráeliek is feltehetően ezt viselték. Az ÓSZ-ben önálló ruhaként már nem nagyon fordul elő, főleg a prófétai viselet részeként szerepel (2Kir 1,8; Ézs 20,2; Jer 13,1kk; Mt 3,4). Valószínű, hogy a papi öltözetek között emlegetett lábravaló vagy gyolcsnadrág (2Móz 28,42), aminek a csípőtől a combig kellett érni, az 'ézór, azaz az ágyékkötő egyik változata. Feltehetően az 1Sám 2,18-ban, a 2Sám 6,14-ben is erről vagy a tunikáról (ld. lentebb) van szó, mivel az éfód igen művészi módon elkészített papi (főpapi) ruhadarab volt.
A férfiak leggyakrabban kuttónetet (h. kuttónet, g. khiton, ependütesz, lat. tunica) viseltek. A B ruhának, felsőruhának, alsóruhának, vagy ingnek nevezi (Mk 14,51k; Jn 21,7), többnyire aszerint, hogy valakin csak ez van, vagy mást is visel felette. Általában lenvászonból készült. A megfelelő szélességű vásznat téglalap alakúan egymásra hajtották, összevarrták, a fejnek és a karoknak megfelelő nyílásokat hagyva. A régi időkben térdig ért, és ujjatlan volt. Később rövid vagy hosszú ujjakkal is készítették, és bokáig ért, ezért munka vagy gyaloglás közben felhajtották. Derékban vászonból vagy bőrből készült övvel fogták össze (2Móz 12,11; 2Sám 15,32; 2Kir 4,29; ApCsel 12,8). Óbabiloni hatás nyomán igen divatos volt az olyan kuttónet, ami megfelelő méretű, színezett (tarka) vászonból állt, amit nem varrtak össze, hanem a csípőnél elkezdve spirálisan tekerték magukra. Az egyik vége gallérszerűen helyezkedett el a vállon, a másik végét pedig, művészien elrendezve, az övhöz erősítették. Ez az előkelőek ruházata volt, alatta ágyékkötőt vagy testhez álló, finom lenvászonból, gyolcsból készült inget (h. szádin) viseltek (Bír 14,12k; 1Móz 37,3; 2Sám 13,18k; Mk 14,51).
A kuttónet felett viselték a felsőruhát (h. szimlá, 5Móz 10,18; 21,13; Ruth 3,3; szalmá, Mik 2,8; 1Kir 1,1; g. himátion, lat. toga). Ezt a ruhadarabot az egész ókori keleten ismerték és használták. Egy darabból készült nagy, négyszögletes kendő volt, amit az egyik vállon keresztülvetettek úgy, hogy a másik válluk és a két karjuk szabadon maradt. Ügyesen elrendezve sok mindent el lehetett helyezni a hajlatok között. Munka vagy útonjárás közben levetették (ApCsel 7,57). Nyilvános helyen azonban nem jelenhettek meg nélküle, mert a felsőruha nélküli férfit mezítelennek tekintették (Ézs 20,2). A szegényeknek ez volt az éjszakai takarójuk is, ezért a törvény szigorúan előírta, hogy naplementekor vissza kell adni, ha napközben zálogba került (2Móz 22,26; 5Móz 24,13). Volt olyan változata is, ami varrott volt, úgy, hogy elöl nyitott volt, s a karok számára is nyílások voltak (vö. Jn 19,23). Finom anyagból készült felsőruha volt a me'i1, amit az előkelők a szimlá alatt vagy helyett viseltek (1Sám 2,19; 18,4; Jób 1,20).
Igen fontos része volt az öltözéknek a lábbeli. Otthon, a sátorban vagy a lakásban rendszerint mezítláb voltak. Az utcán és munka közben szandált, sarut viseltek. A szandálnak bőr- vagy fatalpa volt, amit szíjakkal erősítettek a lábfejhez. Ezek a szíjak keskenyek voltak, a széles saruszíj világias gondolkodásra vallott. A saru közmondásszerűen olcsó volt (Ám 2,6), amitől már csak a saruszíj volt olcsóbb (1Móz 14,23). Mezítláb csak gyász idején jártak, egyébként illetlenségnek számított, vagy pedig a megalázáshoz tartozott (2Sám 15,30). Isten szentsége közelségében viszont le kellett vetni a sarut (2Móz 3,5; Józs 5,15). Mindazáltal korán ismerték az izráeliek az egész lábfejet beborító cipőt is. Asszír ábrázoláson (III. Szalmanasszár híres fekete obeliszkjén) Jéhú kísérői cipőt viselnek (vö. Ez 16,10). A fogság utáni időben a gazdagabb emberek szívesen készítettek finom; színes bőrből könnyű papucsokat. Ismerték a csizmát is.
A fej és a nyak védelmére kendő- vagy sálszerű ruhaanyagot használtak, amit valamilyen szalaggal, zsinórral erősítettek a fejükre, mint a mai beduinok. Ha hajadonfővel voltak, akkor valamilyen szalaggal tartották rendben a hajukat. Használtak sapkát, s különösen ünnepélyesebb alkalmakkor turbánt is.
Az idők folyamán a ruházat részei különböző változásokon mentek keresztül. A ruha szegélye a mózesi törvény rendelkezése szerint rendszerint kék volt, szögletein bojtokkal, amik az Isten törvényeire emlékeztettek (4Móz 15,38kk; 5Móz 22,12; Mt 23,5). Az izráeliek eleinte egyszerűen öltözködtek, később a tehetősek körében egyre inkább lábra kapott a fényűzés. A próféták gyakran felemelték szavukat a fényűző ruházkodás ellen. Későbbi időkben a rabbik pontosan felsorolják, hogy tűz esetén milyen tizennyolc ruhadarabot kell kimenteni mindenekelőtt az égő házból. Más népek szokása, fényűzése is hatással volt az öltözködésre.
Az egyszerű ruhaszín a fehér, a fekete és a kék volt. Az egyszínű bíboröltözetet a királyok, hadvezérek és a dúsgazdagok előjogának tekintették. Előkelő emberek olykor azzal fejezték ki egymás iránti megbecsülésüket, hogy ruhát cseréltek.
A törvény rendelkezése szerint csak egyféle anyagból készült ruhát lehetett viselni.
3. A nők ruházata.
A nők ruházata a férfiakéhoz hasonlóan fő részeiben szintén tunikából, övből, felsőruhából és saruból állt. A különbség a férfi- és a női ruhák között főleg abban volt, hogy a női ruhákhoz finomabb anyagokat használtak, élénkebb, tarkább színekkel. Az alsóruhát hosszú ujjakkal látták el, s egészen a földig leért. Kifejezetten női ruhadarab volt a fátyol. Ez különböztette meg őket szembetűnően a férfiaktól. Nem azonos a mai fátyollal. Tulajdonképpen fejkendőhöz hasonló ruhadarab volt, amely a vállig vagy olykor a csípőig is leért. Az izráeli nők, a mohamedánoktól eltérően, rendes körülmények között nem viseltek fátyolt. Ezért láthatták meg az egyiptomiak Ábrahám feleségének, Sárának a szépségét (1Móz 12,14), Ábrahám szolgája pedig Rebeka arcát (1Móz 24,15kk). A menyasszony viszont mindig fátyolt viselt vőlegénye jelenlétében, ezért csaphatta be Lábán Jákóbot (1Móz 29,21kk). Nyilvános helyeken is kötelező volt a fátyol viselése (Ézs 47,2). A fényűzés a nőket is csábította, amint erre az Ézs 3,20kk is utal, a felsorolt ruhaféléket azonban nehéz pontosan azonosítani.
4. Alkalmi ruhák.
Gyász idején, valamint a bűnbánat jeleként gyászruhát, azaz zsákruhát (h. szak) öltöttek magukra (1Móz 37,34; 2Sám 3,31; 14,2; Zsolt 35,13; Ám 8,10; Ézs 58,5; Jer 4,8; Mt 11,21). A zsákruha durva fonálból szőtt kendő volt, amit a derekuk köré tekertek, majd övvel odakötöttek. A test felső része meztelen volt (1Móz 37,34; Jób 16,15). De ha valaki az emberek előtt titokban akarta tartani lelki gyászát vagy bűnbánatát, akkor a felső ruhája alatt hordta (2Kir 6,30). A papok a szent szolgálat végzésekor külön papi ruhát viseltek (2Móz 28). A régi időkben a próféták is sajátos ruházatot viseltek (2Kir 1,8; 1Kir 19,13; vö. Mt 3,4). Az Ézs 9,5 a vitézek harci öltözetéről és csizmájáról tudósít, de ezekről bővebbet nem tudunk. Harc közben nyilván nem viseltek olyan ruhadarabokat, amelyek a mozgásban akadályozták volna őket. A sisak és a páncél többnyire bőrből készült, és pikkelyekkel borították be.
5. Szimbolikus szokások.
A ruha kirázása, a por lerázása ruháról, lábról, saruról az ártatlanság bizonyítása, a képviselt igazság megerősítése, az igazság elutasítása következményeinek az áthárítását jelképezte (Mt 10,14k; Lk 10,10kk; ApCsel 13,51; 18,6). Gyász esetén, káromlás hallatán megszaggatták a ruhát (1Móz 44,13; Mt 26,65). A ruha kicserélése vagy ajándékozása barátság, megtiszteltetés jele (1Sám 18,4). A ruha alsó részének a levágása vagy erőszakkal való letépése rendkívüli megszégyenítés, jogfosztottság jele (2Sám 10,4k; Mt 27,28.35; ApCsel 16,22). Ha egy férfi nem tett eleget sógorházassági kötelességének, akkor lehúzták a saruját megszégyenítésül (5Móz 25,7kk).
6. Anyaga, előállítása.
A ruházat ősrégi anyaga, ami teljesen sohase ment ki a divatból, az állatok bőre (1Móz 3,21; Zsid 11,37). Az irhát a kezdeti időkben maguk köré tekerték, később a célnak megfelelő darabokra vágták, majd összevarrták. Az idők múlásával a bőrök kidolgozása egyre finomabb lett. A B-i korban alapvető jelentősége volt a gyapjúnak, a lenből készült különböző minőségi vászonnak, gyolcsnak (Péld 27,26; 31,13). A szövés-fonás, a ruhák készítése a nők feladata volt (Péld 31,13.19.21kk). Az igények növekedésével, a kézművesség és a kereskedelem fejlődésével külön foglalkozássá, mesterséggé is lett.
7. Teológiai vonatkozások.
A B a ruha eredetét egyfelől a szégyenérzettel, a mezítelenség eltakarása vágyával (1Móz 3,7), másfelől az Isten gondoskodó szeretetével (1Móz 3,21) hozza kapcsolatba. Mindkét vonal végighúzódik a B-n. Izráelben már a hiányosan öltözött embert is mezítelennek tekintették (Ézs 20,2; Jób 22,6). Isten öltözteti nemcsak az embert, hanem még a mezők liliomát is (Mt 6,28kk). A bűn mezítelensége eltakarására Istentől vehetünk fehér ruhákat (Jel 3,18; vö. 7,14). Az ember nagy feladata, hogy a ruhája legyen mindig fehér (Préd 9,8), nagy lehetősége, hogy Krisztust felöltözze (Róm 13,14; Ef 4,24), nagy reménysége, hogy Isten az üdvösség ruháiba öltözteti (Ézs 61,10; Jel 21,8).
NA
