Saddaj
Saddaj ISTENNEVEK 4.2. A saddaj szó 48-szor fordul elő az ÓSZ-ben, ezen belül egyedül Jób könyvében 31-szer. 8 esetben szerepel mellette a h. 'él szó, magyarul Isten.
A szó eredete vitatott, akárcsak a jelentése. Egyes feltevések szerint a sdd gyökből származik, aminek alapjelentése: pusztít, így a szó azt jelölné, aki hatalmas, erős. Eszerint az Ézs 13,6-ban egy szójáték szerepel (sód-saddaj), de akkor Isten nevében ( ISTENNEVEK 4.2.) az erőszakosság és a rombolás rejtőzne.
Az ókori zsidóság megfejtése az volt, hogy két tagra (se és daj) bontották a szót, és a LXX a Ruth 1,20.21-ben így fordította: aki elegendő. Mások a h. séd szónak a mássalhangzóit próbálták megváltoztatni - ami egyébként démont jelent - feltételezve, hogy a démon egy pozitív lény volt. Az egyik leggyakrabban képviselt felfogás szerint az akkád hegy szóból lenne levezethető, és így magasságost, a legnagyobb méltóságú istent jelentené. Egy másik tudós a levezetés hibájára rámutatva nem akkádból, hanem az újasszír hegylakó szóból származtatta, és arra az álláspontra helyezkedett, hogy a hegy istenét jelölték így.
Az ÓSZ Jahvét nevezi El Saddaj-nak (a LXX fordítása nyomán terjedt el a Mindenható). Az 1Móz 17,1 szerint Isten ezen a néven jelenti ki magát Ábrahámnak, és lesz az »atyák Istene«, azaz Ábrahám, Izsák és Jákób Istene. Ábrahám még úgy indult el Úr-Kaszdimból, hogy apja, Táré még más isteneket tisztelt. A 2Móz 6,2k-ben már új névvel (Jahve) jelenti ki magát Mózesnek. De hogy Istennek ez a neve a honfoglalásig fontos szerepet játszott, az a 4Móz 1,5.6.12-ből derül ki, ahol törzsi vezetők nevében szerepel a saddaj név (Sedéur, Cúrisaddaj, Ammisaddaj). A későbbiek során a B nyelvében Isten mellékneve lett, ill. ott használták, ahol emelkedett formában kívántak Róla szólni.
SzL
