Salamon bölcsessége
Salamon bölcsessége Latin elnevezése a szakirodalomban: Sapientia Salomonis.
G. nyelven írt zsidó apokrifus könyv, az alexandriai kánon része. Műfaját tekintve a bölcsességirodalomhoz tartozik. A hagyomány a Péld-hoz és a Préd-hez hasonlóan Salamon királynak tulajdonítja, noha eleve pszeudepigráfus műként íródott. A könyvnek 19 fejezete van, és 3 nagyobb egységre osztható. Az 1-5. fejezetek verses formában íródtak, jellegzetességük az egész egységen végigvonuló parallelizmus membrorum. A 2. egység (6-9. fejezetek) és a 3. egység eleje (10-12,18) általában költői jellegű, de alkalmanként prózai részeket is tartalmaznak, míg a 3. egység maradék fejezetei (12,19-19,22) túlnyomórészt prózában íródtak és csak alkalmanként szakítják meg költői részek. Az 1. egység témája a bölcsesség dicsérete. A B-i bölcsességtradíció, a Zsolt és Deutero-Ézs segítségével bizonyítja a szerző a törvényhű zsidóknak, szkeptikus kortársaknak és prozelitáknak, hogy mennyivel értékesebbek a kegyesek és bölcsek az istenteleneknél. A 2. egység eleje arra inti a királyokat, hogy keressék a bölcsességet, majd Salamon király a saját életpéldáján illusztrálva mutatja be a bölcsesség lényegét (6,1-11). A bölcsességért mondott imádsággal zárul a szakasz (9. fejezet). A 3. egység a bölcsesség csodáját írja le, ahogyan az Izráel történelmében Ádámtól Izráel honfoglalásáig megmutatkozott. Ezt a nagyobb témát a 13-15. fejezetek szakítják meg, amelyek a bálványimádás ostobaságát tárgyalják.
A könyv Alexandriában keletkezett, a Kr. e.-i 1. szd.-ban. Nem tudjuk, hogy Pál apostol ismerte vagy használta-e, mindenesetre bizonyos gondolati egybecsengések néha megfigyelhetők (SapSal 11,22 és 12,12-18 - Róm 9,19-23; SapSal 12,8.10.11a.20a - Róm 9,22). Ezt azonban nem kell feltétlenül irodalmi függőséggel magyarázni, hanem elegendő a két szerző azonos teológiai képzettségére gondolni.
