Strukturalizmus
Strukturalizmus A 20. szd.-i modern nyelvtudomány egyik irányzata, amely a nyelvet egységes egészként értelmezi. Elsősorban egy nyelv struktúrája érdekli, ezt bontja fel elemeire. A nyelvi elemek azonban nem önmagukban érdekesek, hanem a nyelvrendszeren belüli öszszefüggésükben (amint pl. egy vasúti hálózatban sem az egyes állomások leírása a lényeges, hanem a hálózaton belüli helyzetük).
Legfontosabb kérdése az, miként funkcionál egy nyelv, hogyan keletkeznek mondatok és szövegek az emberi kommunikáció keretén belül. Az irányzat szemléletmódja szerint minden egyéni beszélő emlékezetében rendelkezésre áll egy szabályozó mechanizmus, amely automatikusan kapcsolja a hangzókat szavakká, a szavakat mondatokká, a mondatokat beszéddé és mindezt beépíti egy folyamatos rendszerbe, amelyben a személyek száma és az igeidők egymáshoz igazodnak. A beszélőnek a nyelv olyan virtuális rendszerként áll rendelkezésére, amelynek véges számú építőelemei (hangzók, szavak stb.) és összefüggési szabályai gyakorlatilag végtelen számú közlést tesznek lehetővé. A valóságosan végbement »beszéd« azonban a kombinációs lehetőségeknek mindig csak egy kis töredékét valósítja meg.
Az építőelemek és az összefüggési szabályok precíz és tökéletességre törekvő meghatározása a hagyományos grammatikai alapfogalmak megváltozását vonta maga után. Nem szükséges minden egyes, fiziológiailag lehetséges hangzó vizsgálata, mert csupán a fonémák fontosak, azaz azok a hangzók, amelyek az adott nyelv szempontjából strukturális jelentőségűek. Ebben a rendszerben a »szó« fogalma is elégtelen, mivel az értelmes beszédfordulatok építőelemei igazából a morfémák azaz a legkisebb, önálló jelentést hordozó hangkombinációk, amelyek egyszótagú szavak, vagy egy szó alárendelt elemei lehetnek. Ezáltal a mondatok analízisének az alapja a mondatalkotó elemek.
Az irányzat megkülönbözteti a nyelvet mint képességet (langue) a beszédtől, mint a valóságban ténylegesen megtörtént eseménytől (parole). A nyelv eszköz, a beszéd esemény. Astrukturalista nyelvészet a nyelvvel foglalkozik, a beszédet átengedi a hermeneutikának.
Beszéd nem azáltal keletkezik, hogy a beszélő előbb hangokat, majd szavakat és végül mondatokat helyez egymás mellé, hanem azáltal, hogy egy egységes közlési szándék fentről lefelé haladva, hierarchikusan megvalósul. Először tehát egy olyan szövegfajtát (műfajt) kell kiválasztani, amely a közlési szándéknak és a beszélő/hallgató SITZ IM LEBENjének megfelel, amely azután mondatokra, morfémákra, fonémákra bomlik szét. A nyelvtudománynak ezt az ágát, amely az iránt érdeklődik, hogy miképpen teremtődik meg a valóságban egy nyelv, generatív nyelvtudománynak is nevezik. A nyelvtudománynak grammatikára és lexikográfiára történő hagyományos felosztása tükrözi az élő nyelv kettősségét, azt, hogy a nyelvben a jelölő alak és a jelölt tartalom egymástól elkülönítendő. Minden nyelvi jelhez hozzátartozik ui. egy jelölő alak (ez lehet hangalak és írott forma) és egy jelölt képzettartalom. Általában mindkettő együttesen utal egy nyelven kívüli képzetre (referencia). A kifejezés, a képzet és a referencia alkotja azt a háromszöget, amelyet mind a szavak, mind a mondatok, mind pedig a műfajok síkján figyelembe kell venni. A közlés helyességéről és igaz voltáról a lingvisztika nem mond véleményt. Annál fontosabb, hogy a kifejezés és a képzet meg legyen különböztetve egymástól. Egy és ugyanazon képzetet gyakran több, de sohasem tetszőleges mennyiségű kifejezéssel lehet visszaadni. Bizonyos mondatokban pl. »az ember« kifejezés behelyettesíthető a »férfi« kifejezéssel anélkül, hogy az értelem megváltoznék. A képzet aspektusa egy nyelvi közlés mélystruktúrájaként jelentkezik, míg a kifejezés felszíni struktúraként. A beszélő/író számára természetesen a képzet a fontos, a hallgató/olvasó és az interpretátor számára a kifejezés az elsődleges és a mélystruktúrát csak ezután vizsgálja. Ez a sorrend megfordíthatatlan.
Ha a nyelv a nyelvi építőelemeknek és összefüggési szabályoknak a rendszere, és az egyes kifejezéseknek és képzeteknek a helyi értékét csak a nyelv összefüggéséből lehet meghatározni, akkor a nyelvtörténeti jelenségek (pl. egy h. kifejezés etimológiája) az élő nyelvhasználat számára nem lehetnek egyedül érvényesek. A nyelvi jelek jelentését csak az értheti meg, aki ismeri annak helyzetét a kortárs nyelvi rendszerben. Ezért a beszélő a maga közléseit soha nem komplikált nyelvtörténeti levezetésekből alkotja, generálja. Így adódik az a szükségszerűség, hogy minden tudományosan vizsgált beszédet vagy írást a mindenkori nyelvi állapot keresztmetszetéből kell megérteni. Ezt az eljárásmódot szinkronikusnak (»egyidejűnek«) nevezik. Vele szemben áll a diakronikus vizsgálat (»az időn át haladó«), amely az egyes nyelvi jeleket az idő hosszmetszetében, történetileg követi nyomon.
A szinkrónia-diakrónia alternatívája felől nézve az ÓSZ-i exegézis sajátos kettősséget mutat. A h. nyelvtan például, minden történeti szempont ellenére is, szinkronikus, ugyanúgy a h. lexikon. Hasonlóképpen jár el a szövegkritika is. A szabálytalannak tűnő nyelvtani képzések, vagy a szavakhoz nem illő jelentések esetében tetszőleges párhuzamokat lehet hozni nem csak a B-i h. irodalomból, vagy az ÓSZ-i korhoz időileg és kulturálisan közel álló ugariti nyelvből, hanem a történetileg távolabb lévő akkád, arab, sőt etióp nyelvből is.
Egészen más a helyzet az irodalomkritika és a műfajok meghatározása esetében. A szöveg gondolatmenetében lévő következetlenségek, kettőzések, ellentmondások stb. felismerésekor az exegéta nem kutat más sémi kultúrákban lévő analógiák és javítási lehetőségek után, hanem rögtön a lehetséges források és redakciók diakronikus megállapítására törekszik. Példaként lehetne említeni a prófétai irodalomnak közvetlenül Istentől származó kijelentéseiben viszonylag gyakran előforduló személyes névmás cserét (»én«, ill. »ő«). A személyes névmásoknak ez az egy beszéden belüli felcserélődése sok exegétát irodalomkritikai vizsgálódásokra ösztönöz. A strukturális szemlélet szerint itt először szinkronikusan kellene vizsgálni, mégpedig egészen széles alapokon a prófétai nyelvben felbukkanó direkt isteni beszéd lehetséges elaszticitását. Csak ha a szinkronikus vizsgálat negatív eredményű, akkor tűnnek a diakronikus megfontolások hasznosnak. De még ebben az esetben is figyelembe kellene venni a lehetséges rétegekben a mindenkori szinkróniát. A szekunder irodalomban nagyon hamar megkapja pl. egy-egy ÓSZ-i könyv a »fogság utáni« vagy a »deuteronomista« jelzőt anélkül, hogy az exegéta felsorolná a bizonyítottan fogság utáni nyelvi anyag megfelelő kifejezéseit.
A műfajkutatást a mai napig megterheli az a maga korában még érthető, de mára már elégtelen hipotézis, hogy a kezdetleges nyelvi állapotok mindig rövid, tiszta műfajokat használnak fel, míg minden részletező vagy összetett szöveg egy késői kornak, ill. fokozatnak a bizonyítéka. Ennek a feltételezésnek a lehetetlensége mind az ÓSZ-i, mind az ÚSZ-i irodalom esetében nyilvánvaló. Vannak diakronikus hipotézisek, amelyek a valóságos történelemnek és annak menetének ellentmondanak. Ezt a történelmet azonban csak úgy lehet jobban megérteni, ha nem csupán az egyes történelmi folyamatokat követjük nyomon, hanem beleállítjuk a mindenkori szinkronikus nyelvi állapotokba is. A szinkrónia előnyben részesítése tehát egyáltalán nem mond ellent egy nyelv történeti szemléletének.
A protestáns B-tudomány erőssége mindig abban állt, hogy a tudományos módszereket bátran alkalmazta a Szentírás kutatásában. A 20. szd.-i exegézis jellemzője a diakronikus szemléletmód (formatörténet, tradíciótörténet, szerkesztéstörténet) és az egzisztencializmus, amely antropológikus és szubjektív. A jól és helyesen alkalmazott strukturális exegézis (azaz, amelyik ismeri a saját korlátait és hiányosságait) fontos korrekciókat és ösztönzéseket jelenthet az exegézis területén, még akkor is, ha ezek a konstrukciók és ösztönzések inkább az általánosság síkján mozognak és nem eredményeznek feltétlenül konkrét exegetikai megoldásokat. A strukturalizmus elévülhetetlen érdeme, hogy a B-i iratok szövegének mint írott szövegnek a jelentőségét a figyelem középpontjába állította. (ld. még SZOVEGLINGVISZTIKA)
VG
