Szenvedéstörténet
Szenvedéstörténet Jézus kínszenvedése és halála, amelynek történetét mind a 4 ev megörökítette (Mt 26,17-27,66; Mk 14,1-16,8; Lk 22,1-23,56; Jn 18,1-19,42). A leírások közül feltételezhetően a Mk ev-é a legkorábbi. A történetek mindegyik ev-ban összefüggő, zárt egységet alkotnak.
A zsidók számára a keresztre feszített ember »átkozottnak« számított, ezért nevezi Pál apostol Krisztus halálát zsidó szempontból megbotránkoztatónak (szkandalon - 1Kor 1,23; Gal 3,13; vö. 5Móz 21,23). De a római világbirodalomban sem volt ez másképpen (Cicero római szónok a Verres ellen mondott beszédében, II,5,64. a legborzalmasabb halálnemnek nevezi). Mindez arra késztette az első keresztyéneket, hogy számot adjanak hitük alapjáról. Ezt úgy tehették meg, hogy Jézus szenvedésének és halálának összefüggő ábrázolását, ill. értelmezését adták. Fontos szempont volt az, hogy Jézus szenvedésében és halálában nem az emberi önkénynek, hanem Isten tanácsvégzésének volt vezérlő szerepe (vö. ApCsel 2,22kk). Isten tanácsvégzését a szent iratokból ismerték meg, ezért a szenvedéstörténetet sűrűn átszövik az ÓSZ-i írásbizonyítékok (Zsolt 22; 69; Ézs 53 stb.). Ezek nem csupán apologetikai szándékúak, hanem a belső megbizonyosodást is szolgálják. Jézus szenvedéstörténete, elválaszthatatlan összefüggésben feltámadásával, a gyülekezetek életében és kultuszában központi jelentőségű volt. Lehetséges, hogy az egész szenvedéstörténetet az úrvacsorai liturgia keretében recitálták.
A szenvedéstörténet a páskaünnep keretébe van beágyazva. Jézus a galileai vándorzarándokok módjára felmegy Jeruzsálembe, hogy megünnepelje az ünnepet (Mk 11,1k). A zsidó vallási vezetők ekkor már elhatározták, hogy megölik őt (vö. Mk 3,6). A tanítványokkal elköltött utolsó vacsora is a bekövetkező árulás és az erőszakos halál fényében áll (Mk 14,7-21). Jézus halála alapozza meg azt az ÚJ SZÖVETSÉGet, amely a Sínai-hegyen kötött szövetség helyébe lép (vö. 2Móz 24). Ezért új értelmet ad a páskavacsora ősi elemeinek: a kenyér és a pohár az ő áldozati, engesztelő halálát jelenti, amelyet nemcsak Izráelért, hanem az egész világért vállalt magára.
Amikor Jézust elfogják a GECSEMÁNÉKERTben, a tanítványai szétszaladnak (Mk 14,50), de feltámadása után majd újra egybegyűjti őket. Péter, a tanítványi kör hangadója, fogadkozása ellenére háromszor is megtagadja urát (Mk 14,66-72). Júdás borzalmas árulását rendkívül tárgyilagosan írják le az ev-ok (Mk 14,43-52). A Nagytanács tanúkat állít Jézus ellen, de a tanúvallomások nem egyeznek. Ezért elhatározzák, hogy a fogoly Jézust átviszik a római prokurátorhoz, hogy ő hozza meg a halálos ítéletet (Mk 14,53-15,1). A zsidók politikai okokat említenek vádként (»a zsidók királya«), mivel tudják, hogy a rómaiak erre a legérzékenyebbek. Ezzel a fogalmazással nyilván Jézus messiási igényére utalnak (Mk 14,61). Jézus a politikai váddal nem ért egyet, mégsem hoz fel saját védelmére semmit sem. Poncius Pilátus ártatlannak látja, szabadon akarja engedni. Ennek a zsidó vezetés ellenáll. A feldühödött tömeg Barabbás, és nem Jézus szabadon bocsátását kéri (Mk 15,1-15). A katonák kegyetlenül megkínozzák és kigúnyolják Jézust (Mk 15,16-21), majd Pilátus ítélethozatala után elviszik, hogy keresztre feszítsék (Mk 15,22-41). Jézus halála Isten ítéletének a jele volt Izráel fölött. Egyúttal a római százados személyében utat nyitott a pogányok számára, hogy hitet tegyenek az Isten fia mellett (vö. Mk 1,1.11; 3,11; 5,7; 9,7; 14,61). Az első keresztyén gyülekezet igehirdetése levonta a következtetéseket ebből a megaláztatásból és felmagasztaltatásból: Isten Szenvedő Szolgáját választott népének urává tette (ApCsel 2,36), Krisztust áldozatul adta a bűnért (1Kor 15,3). Az apostoli levelekben és a Jel-ben Krisztus engesztelő szenvedése és halála gazdagon részletezett motívummá lett (Róm 3,25; Jel 22,3). (Ld. még KERESZT; KERESZTRE FESZíTÉS)
VG
