Szidalom, szid
Szidalom, szid H. q-l-l (piél). Valakit gyalázkodó szavakkal illetni, ill. korholni, feddeni. Ennek megfelelően a szidás lehet megérdemelt, vagy nem. Az ember Isten szidalmazásától sem riad vissza, ez esetben már istenkáromlásról beszélünk. Ezért fontos a Szentírás tanítása: »Istent ne szidalmazd!« (2Móz 22,27). Az 'elóhím itt azonban feltételezhetően feljebbvaló személyt, és nem »Isten«-t jelent. A q-l-l ige ugyanis annak a gyalázkodó, becsmérlő beszédmódnak a kifejezése, amellyel a bizonytalanságban lévő, vagy magát megalázottnak, gyengének érző ember kimutatja indulatait a nála magasabb pozícióban lévővel szemben (vö. pl. 2Sám 16,5kk: Simei; Péld 30,10; Préd 7,21: rabszolgák; Bír 9,27: alattvalók; Préd 10,20: szegények). A Jer 15,10 ugyanezt a kifejezést használja a kölcsönadás és kölcsönvétel esetében: »nem adtam és nem kaptam kölcsön, mégis mindenki engem átkoz«.
Amikor az ÓSZ-i tradíció, valamennyi ókori társadalomhoz hasonlóan, elítéli és bünteti a társadalom isteni védelem alatt álló tisztségviselőinek, ill. tekintélyeseinek a szidalmazását, akkor negatív értelemben a q-l-l igével összefüggésben beszél erről (szülők: 2Móz 21,17; 3Móz 20,9; Péld 30,11; bírák és politikai vezetők: 2Sám 16,9; 19,22; Préd 10,20). A büntetés általában: halál (vö. 3Móz 24,10kk; Bír 9,27k; 2Sám 16,9; 1Kir 2,8k; 21,10).
Sok szidalmat kellett kiállania Jézusnak ellenségeitől és a nép részéről is, különösen keresztre feszítésekor (Mt 27,39; Mk 15,29.32; Lk 22,65; 23,39). Ő azonban nem viszonozta ezt, Istenre bízta az ítéletet (1Pt 2,23). Gyakran ki voltak téve a szidásnak és a gyalázatnak az első keresztyének is (Lk 6,22; Jn 9,28; 1Kor 4,12; 1Tim 4,10), Krisztus magatartása azonban arra intette őket, hogy békességes tűréssel szenvedjék el a gyalázatot (1Kor 4,12; 2Kor 6,3; 1Tim 5,14; 1Pt 3,8k).
VG
