Szövegkritika
Szövegkritika A BIBLIATUDOMÁNYOKnak (ezen belül a bevezetéstannak; izagógikának) az az ága, amely az Ó- és ÚSZ eredeti kéziratai (őspéldányai) szövegének minél pontosabb meghatározására törekszik, e célból felhasználja a nyelv- és történettudományok és ezek segédtudományai módszereit és eredményeit.
Azért van szükség a szövegkritikára, mert nincsenek meg az eredeti, maguk a szerzők által leírt vagy diktált kéziratok (autografák). Az egyes bibliai könyvek szereztetési ideje és a nyomtatott Bibliák alapjául szolgáló legrégebbi szövegek keletkezési ideje közt évszázadok lehetnek. Az ÓSZ esetében ez inkább több, az ÚSZ esetében kevesebb időt jelent. A meglévő kéziratok kisebb-nagyobb mértékben eltérnek egymástól. A különféle kéziratok egybevetésével a lehető legjobb szöveg megállapítása céljából ismerni kell a kéziratok szövegállományát, lelőhelyeiket, megőrzésük helyét, korukat, a különféle »szövegcsalád«-okhoz tartozásukat, legrégebbi fordításaikat és előfordulásukat az egyházatyák idézeteiben. Ismerni kell kiadásaik történetét (a könyvnyomtatás előtt és után), a szöveg alakulását (betűk változását, az iratok anyagi tulajdonságait, a másolás szempontjait). Ismerni kell a leggyakoribb eltérések okát (diktálási hibák, másolási tévedések, pl. egybe- és különírások, tartalmi javítások). Végül ismerni kell a modern szövegkritika eszköztárát (rendelkezésre álló kéziratok, mikrofilmek gyűjteménye, komputeres szövegelemző eljárások stb.) és a nemzetközi együttműködés eddigi gyümölcseit a szövegkiadásokban és a szövegkritikára vonatkozó irodalomban.
I. ÓSZ
Az ÓSZ-i kéziratokat először óhéber írással készítették. Ez 22 mássalhangzóból állott, a magánhangzókat csak utalásszerűen jelölték. A szöveg folytatólagos volt, sem a szavakat, sem a mondatokat nem választották el. A babiloni fogság után azonban rátértek az ún. kvadrátírásra (négyszögletes betűk). Ez az írás is jórészt csak a mássalhangzókat tüntette föl, nem ismerte sem a szóközöket, sem a mondatok elválasztását. Mivel az így készült szöveg nem volt egyértelmű, a MASSZÓRÉTÁKnak (hagyományozóknak) nevezett zsidó tudósok a meglévő mássalhangzós szöveghez alkalmazva olyan írásrendszert dolgoztak ki, melyben pontozással jelölték a magánhangzókat és a félreérthető olvasási módokat lapszéli jegyzetekkel (köréolvasandó) tették egyértelművé. Ezen felül a szöveg mellé vagy az egyes könyvek után rövid megjegyzéseket írtak. Ez a munka Babilonban kezdődött a Kr. e. 6-7. szd.-ban, később azonban a TIBÉRIÁSban működő masszóréta iskola szövegtípusa vált általánossá (8-9. szd.), különösen annak a Ben Ásér családhoz fűződő változata.
A középkor folyamán a kétféle tibériási szövegből kialakult az ún. textus receptus (= elfogadott szöveg), mely az első nyomtatott héber ÓSZ alapjául szolgált. E szöveg legfontosabb kéziratai: 1. a kairói zsinagógában őrzött próféta kódex (Kr. u. 885-ből); 2. az aleppói zsinagógában megmaradt mintakódex (a 10. szd. elejéről); 3. Londonban, a British Museumban őrzött kódex a 10. szd.-ból Mózes 5 könyvével; és 4. a leningrádi teljes ÓSZ-i kézirat Kr. u. 1008-ból. Az első nyomtatott héber ÓSZ 1488-ban jelent meg, ennek 1494-es kiadását fordította le Luther. Velencében 1516-17-ben és 1524-25-ben Daniel Bomberg adott ki kétféle, rabbik által készített szöveget. Ezek az újabbkori Kittel-féle kritikai szövegkiadásig voltak használatosak.
Az ÓSZ versbeosztását már a TALMUD ismeri. Az általunk használt beosztásban a részekre tagolást egy 14. szd.-beli kézirat vette át először a VULGATAból. A versek mai beosztása 1571-ben készült el.
A szöveg minél régibb formája kutatásánál nagy szerepe lehet az első ÓSZ-fordításoknak is. Vannak ugyanis olyan fordítások, amelyek régebbiek, mint a legrégibb rendelkezésünkre álló héber szöveg. Ilyenek az ÓSZ arám fordításai: a Targumok (= tolmácsolások). Az ószír fordítást vagy PESITTÁt (= egyszerű, közönséges) az edesszai egyházban használták már igen korán. A görög fordítások között a legjelentősebb a SEPTUAGINTA, amely Alexandriában készült. Az egyéb görög fordítások mellett említsük meg az ÓSZ legelterjedtebb latin fordítását, a Vulgatát, mely Hieronymus egyházatya munkája.
Mint láttuk, a meglévő legrégibb teljes ÓSZ-i kézirat kb. 900 éves. Maguk az ÓSZ könyvei azonban ezeknél jóval régebbiek! Áthagyományozódásuk évszázadai alatt azonban szövegük lényegesen nem károsodott. Ennek néhány oka és bizonyítéka: 1. a masszóréták vallási és hivatali kötelessége volt a másolás betű szerinti hűsége. Ezt különféle eljárásokkal biztosították (pl. az egyes könyvek betűit megszámolták és a kéziratot csak akkor vették át, ha a betűszám megegyezett, ha a középső betű azonos volt a már előre megállapítottal stb.). 2. Vannak héber ÓSZ-töredékeink jóval régebbi időkből, mint a teljes ÓSZ. Ilyen pl. a Kr. e. 2. szd.-ból, a Holt-tengeri barlangokban talált Ésaiás-tekercs. Ebben nincsen lényeges eltérés az eddig ismert szövegektől. Ugyanerre az eredményre jutottak a Kr. e. 2. szd. és Kr. u. 70 közti időből való Nash-papirusz vizsgálatával, amely a Tízparancsolatot és az ún. »Sömá imá«-t hozza. 3. A meglévő kéziratoknál régebben készült fordítások alapján is megállapíthatjuk, hogy a szöveg jó állapotban maradt ránk. Mindazáltal a meglévő kéziratok egybevetése és szövegeltéréseik legrégibb formáinak megállapítása az ÓSZ szövegét gondozó tudósok további fontos feladata marad.
II. ÚSZ
Az ÚSZ 27 könyvének megírása és az azokat tartalmazó legrégibb kéziratok közt nincs olyan nagy időbeli eltérés, mint az ÓSZ-nél. A szövegkritika célja itt is az ősszöveg minél pontosabb megállapítása.
A legrégibb kéziratok anyaga a PAPIRUSZ. Teljes ÚSZ ebből nincs, de a töredékek igen régiek, szinte az l. és 2. szd. fordulójáig visszanyúlnak. Később a tartósabb PERGAMENre (bárány vagy gazellabőr) írtak. Az írásmód előbb a csupa nagybetű (unciális, maiusculus) egybeírva, szóközök, írásjelek nélkül. Ma mintegy 300 ÚSZ-i maiusculus kéziratról tudunk, ebből mintegy 70 a papiruszra írt töredék, a többi pergamen. Később rátértek a kisbetűk és írásjelek használatára (minusculusok), ezek már újabb korból valók. Számuk mintegy 4000-5000. Az ÚSZ az ókor legjobban dokumentált műve, nincs még egy ilyen nagy példányszámban előforduló ókori írás. De minél több a példányszám, annál nagyobb a variációk száma. A legfontosabb kódexek a CODEX VATICANUS, SINAITICUS, ALEXANDRINUS, CANTABRIGIENSIS, SZIR EFRAEMI, CLAROMONTANUS, LAUDIANUS. A legfontosabb papirusztöredékek: 1. Chester Beatty, jele p45-p47, III. sz. eleje; 2. Rylands papirusz, jele p52, töredékek Jn 18-ból, 2. szd. eleje; 3. Bodmer papirusz, jele p66 (Jn) és p75 (Lk és Jn-ból). A számtalan minusculust hasonlóságokat felmutató csoportokba vagy szövegcsaládokba sorolták ( CION, FERRAR és LAKE csoport).
Fontosak a régi fordítások. A szír fordítások legismertebbje a Pesitta, a latin fordításoké a V. Ezenkívül a különféle kopt, etióp, örmény, grúz és ószláv fordításokat szokták figyelembe venni, valamint az egyházatyák ÚSZ-i idézeteit és az istentiszteleti célra készült kivonatokat (lectionáriumok).
Az első nyomtatott ÚSZ kiadását (Polyglotta Complutensis) 1514-ben készítették elő Spanyolországban, de megjelenését megelőzte Erasmus baseli ÚSZ-e, 1516-ban. Ennek szövege szolgált alapul a különféle modern nyelvű fordításoknak és a további g. ÚSZ-kiadásoknak. 1551-ben a párizsi Staphanus nyomdász versbeosztással látta el a g. ÚSZ-et, amelynek fejezetbeosztása 1206-ból való. Az 1633-ban, a leideni Elzevir nyomdásznál megjelent szöveget textus receptus-nak (= elfogadott szöveg) nevezték el. A 18. szd.-tól az egyes változatokat újra kezdték jelölni. A 19-20. szd. fordulójától a legjobbnak tartott kéziratot előnyben részesítve készítették a szöveget. A Nestle-kiadásokban a meglévő nyomtatott szövegeket vetették egybe. Újabban Kurt Aland az összes variáns mérlegelésével adja ki a g. ÚSZ-et.
A szövegkritikai eljárás során ismerni kell a leggyakoribb hibaforrásokat. Ezek az elhallás vagy elnézés és a szándékos javítások (harmonizálás, kiegészítés stb.). Külső ismérvek annak eldöntéséhez, hogy melyik az ősibb szöveg: kéziratok kora, tekintélye, az eltérések száma. Példák a belső ismérvekre: 1. a nehezebb olvasat az eredetibb, 2. a rövidebb olvasat az eredetibb. Az eltérések java része vagy még régebbi kéziratok alapján korrigálható vagy a szöveg tartalmát érintetlenül hagyja. Az ún. konjekturák (változtatások, közbeszúrások mindenféle kéziratbeli alap nélkül) alkalmazása viszont igen kockázatos. Legfeljebb a szövegtől különválasztott, ún. kritikai apparátusban képzelhető el jogosultságuk kivételes esetekben.
BJ
