Újszövetség

Teljes szövegű keresés

Újszövetség G. hé kainé diathéké, latin: Novum Testamentum. A keresztyén kánon 2. része.
1. Elnevezése. Teológiai paradoxon, hogy a K-i egyházakban alakult ki a keresztyén szentiratok kánonikus korpuszának ez az elnevezése, ahol a Szentírás két részére a hé palaia diathéké (a régi »szövetség«) és a hé kainé diathéké (az új »szövetség«) kifejezéseket használták. Eredetileg nem könyvcím, hanem teológiai kijelentés akart lenni, hogy kifejezze az egységet és a különbözőséget a régi szövetségben adott ígéret és annak Krisztusban való beteljesedése között. A terminológia alapja a 2Kor 3,6kk, ahol Pál apostol a Jer 31,31 »új szövetség« ígérete alapján egymással szembeállítja, de egyúttal össze is köti a »régi« és az »új szövetséget«, a Mózes-diathékét és a Krisztus-diathékét (vö. Gal 4,21.31). A »régi« és az »új« diathéké lényegében két valóságnak a szembenállása, amelyből Pál szerint csak a második az üdvvalóság (mindenesetre ez nem a két irodalmi korpusz szembenállását jelenti, hiszen »ÓSZ« és »ÚSZ« ekkor még nem volt). Már a LXX is (LXX Jer 31,32) diathékének (»elrendelés«, »rendelkezés«, »intézkedés«, »hagyaték«) fordítja a h. börít kifejezést (»szövetség«, »ünnepélyes önelkötelezés«, »ígéret«). Nem eléggé tisztázott azonban, hogyan történt a »szövetség« (börít) és a »szent iratok« fogalmi azonosítása. Segíthetett ebben a szóválasztás, diathéké, amely »szellemi hagyaték« jelentésű is. A későbbiek során ez a kifejezés szolgált a latin elnevezés alapjául: Vetus Testamentum, Novum Testamentum. Az általános egyházi szóhasználatban teljesen elhalványult a latin testamentum szó tulajdonképpeni jelentése (haldoklók »végakarata«) és a g. értelem vált irányt mutatóvá. Ennek megfelelően a keresztyén B első részét Ótestamentumnak, a másik részét pedig Újtestamentumnak nevezik. Ez a beszédmód a legtöbb európai nyelvben meghonosodott.
2. Kialakulása. Az őskeresztyén gyülekezetek a zsidóság szent iratait hagyományosan autoritatívnak tekintették, és a kezdeti időkben a keresztyén egyház egyedüli szent irataiként használták. A későbbiekben azonban elkerülhetetlen módon jelentkeztek kritikai hangok az ÓSZ tartalmával kapcsolatosan (pl. az ÓSZ-i törvény problematikája), és az új tekintélyek is (az »ÚR SZAVAI«, az »apostolok«) nyilvánvalóan relativizálták az ÓSZ tekintélyét. Mindez az ÓSZ-i hagyomány normatív jellegében mélyreható változásokat okozott. Míg a zsidóságban a Tóra mindent meghatározó norma normans volt, addig a keresztyén egyházban az ÓSZ-i nép szent iratai norma normatává lettek, azaz ÓSZ-gé, amelyet Istennek a Jézus Krisztusban adott kijelentése felől kell olvasni és értelmezni.
Az ÚSZ-i iratok tehát pozitív módon nyitottak az ÓSZ felé, autoritatívnak és ismertnek feltételezik, ígéreteit Krisztusban beteljesedetteknek látják (Mt 11,14; Lk 4,16kk). De az is nyilvánvaló, hogy Jézus Krisztus megismerése nem egyszerűen csak az ÓSZ-i iratokkal való foglalkozás eredménye, hanem a Krisztus melletti hitbeli döntésé, aki »nagyobb Salamonnál« (Lk 11,31). Jézus Krisztus nem az ÓSZ logikus következménye, hanem Isten Fia, akiben Isten új módon cselekszik. A »beteljesedés« fogalma jelzi mind a lineáris, mind pedig a poláris viszonyt. A két irodalmi korpusz egységét a két szövetség egy Istene biztosítja (Jézus 5Móz 6,4-et idézi Mk 12,29-ben).
Az első keresztyének tulajdonképpeni B-ja a zsidó örökségből átvett kánonikus szent iratok gyűjteménye volt. Itt azonban a kifejezésekkel óvatosan kell bánnunk. A keresztyénséghez hasonlóan a zsidóságban is csak a Kr. u. 3-4. szd.-ban történt meg a »szent iratok« számának végleges meghatározása, és e folyamatra egyáltalán nem illik a »kanonizálás« elnevezés (szakkörökben újabban vitatják a jamniai »zsinat« jelentőségét is). Arra is figyelni kell, hogy Jézusnak és Pál apostolnak a h.-arám B volt ugyan a szentírása, a későbbi egyházi zsinatok azonban az alexandriai g. B-t kanonizálták. Ettől függetlenül Pál a 2Kor 3,14-ben beszél az ÓSZ-i könyvek istentiszteleti olvasásáról és a megjegyzése feltételezi, hogy ez a szokás a keresztyén egyházban is törés nélkül folytatódott tovább.
Noha az ÓSZ-i kánon a kora keresztyén időszakban még nem volt lezárva, ennek ellenére az első keresztyének nem gondoltak arra hogy teológiai jelentőségű irataikat az ÓSZ-i kánonhoz csatolják. Az ÚSZ-i szerzők gyakran idézték az ÓSZ-i iratokat, sőt értelmezték is azokat, de munkájukat inkább interpretációs tevékenységnek tekintették (vö. pl. Pál apostol Róm 9-11). Feltétlen tekintélynek tartották az ÓSZ-et, emellett azonban volt egy formális tekintélyük is: »az Úr szavai« (vö. 1Kor 7,10.22; 9,14; 11,23; 14,37; 15,3; 1Thessz 4,15), az a szóbeli tradíció, amelyet Jézus első tanítványai felelősen és gondosan megőriztek és továbbadtak. Lk ev-nak az előszava (Lk 1,1kk) kifejezetten említ bizonyos irodalmi-missziói tevékenységet, és itt nem isteni megbízatásra és kijelentésre utal, hanem megbízható forrásokra (vö. Jn 20,30k). Tekintélye nem a könyvvé vált ev-nak, hanem az Úrnak van.
Az »Úr szavai« mellett tekintélyként lépnek fel később az apostolok is. Mint a hagyomány személyes képviselői (1Kor 15,9k; Gal 2) tekintéllyel rendelkeznek és ez a tekintély kihat irataikra is. Ezért gyűjteni kezdik a megőrzött páli leveleket és másolás útján terjesztik őket. A Lk ev szerzője a Jézus életéről szóló könyve mellett megírta 2. könyvként az apostolok történetét. Ezáltal az apostoli iratoknak egyre nagyobb jelentőségük lesz. A hiteles iratok mellett feltűnik egyre több olyan irat is, amelyek apostoli tekintélyekre hivatkoznak. Az apostoli iratok válogatott gyűjteménye, mint az egyház tanításának és kultuszának kánonikus alapja, csak Kr. u. 140 körül Marcion antijúdaista kánonjának ellenhatásaképpen kezd kialakulni. (Ld. KÁNON)
A nagyegyházaknak 27 kánonikus könyve van (4 ev, ApCsel, 13 páli levél, Zsid, 7 katolikus levél: Jak, 1-2Pt, 1-2-3Jn, Júd és a Jel). Az ószír (nestoriánus) nemzeti egyház csak 22 iratot (hiányzik 2Pt, 2-3Jn, Júd, Jel), az etiópa-besszín egyház viszont 35-öt tart kánonikusnak (a 27 kánonikus irathoz hozzászámolják még a 8 apostoli konstitúciót). Már ezek a lényegében jelentéktelen eltérések is mutatják, hogy az ÚSZ-i iratok gyűjteményének történeti kialakulása hosszabb fejlődés eredménye volt (ld. KÁNON; KÁNONALKOTÁS).
Nem teljesen azonos az ÚSZ iratainak a sorrendje sem a különböző korokban és egyházakban. Az általunk megszokott sorrend: történeti könyvek (ev, ApCsel), a levelek (páli, katolikus) és a Jel. Ez a sorrend azonban, noha a kéziratokban alkalmanként találkozunk vele, csak az európai könyvnyomtatás óta terjedt el. Legtöbb esetben a katolikus levelek az ApCsellel voltak a kéziratokban együtt, és általában megelőzték a páli leveleket. Még Luther korában is ingadozó volt a könyvek sorrendje, sőt ő maga is elvégzett néhány átalakítást.
3. Nyelve. Az ÚSZ nyelve az ún. koiné (hé koiné dialektosz, »a köznyelv«), amelyet a g.-ség a Kr. e.-i 4. szd. végétől a Kr. u.-i 6. szd. közepéig beszélt. Másik elnevezése: »hellénista g. nyelv«, mivel a HELLÉNIZMUS idején lett a Nagy Sándor alapította világbirodalomban általánosan elterjedt nyelvvé. A koiné alapja az attikai dialektus, amelynek a sajátosságai a világnyelvvé válás során lekoptak. Az ÚSZ szerzői Lukács kivételével valamennyien zsidókból lettek keresztyénné és valószínűleg arám volt az anyanyelvük. Pál apostol Tarzuszban kétnyelvűként nőtt fel. Az ÚSZ-ben nagyon sok g.-ösített h. kifejezéssel találkozunk (ámén, geenna, szabbaton, paskha stb.). Kb. 470 kifejezés a keresztyénség előtti g. irodalomban egyáltalán nem fordul elő. A szemantikai vizsgálatok mutatják, hogy bizonyos g. szavak csak az ÓSZ-i hátterükből érthetőek helyesen (pl. g. doksza, és h. kábód). Ennek ellenére az ÚSZ g. nyelvét nem szabad a hellénista g. nyelvtől és kultúrától függetlenül vizsgálni. Látnunk kell azt is, hogy az iratok szerzői különböző mértékben voltak a g. nyelv birtokában. A Jel nyelve tér el talán legjobban az általános g. nyelvhasználattól, a Zsid viszont a művészi keresztyén nyelv első dokumentuma. Pál, Lukács, Jakab és Péter iratai is jó g.-séggel íródtak. A Mk ev és Jn ev egyszerű mondatokkal fogalmaz, az Ef viszont parttalanul áradó stílusban íródott.
4. Kéziratai. Az ÚSZ legkorábbi kéziratai a 2. és 3. szd.-ból származó papirusztöredékek (P46.52.64>.66.72), E papiruszok utáni időszakból való KÉZIRATOK már nem tekercs-, hanem kódexformában íródtak. A 4. szd.-ból származnak az első nagy pergamenkódexek: Codex Vaticanus, Sinaiticus, Alexandrinus, Ephraemi rescriptus, Bezae Cantabrigensis, Claromontanus. Valamennyi g. kódex nagybetűs (maiusculus), a kisbetűs írásmód csak a 9. szd.-tól terjedt el. (Ld. még, BIBLIA; BIBLIAFORDÍTÁS; ÓSZÖVETSÉG; KÁNON; KÁNONALKOTÁS; KÁNONIKUS IRATOK)
VG

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages