Végváradalom
Végváradalom A B egyik markáns gondolata, miszerint Isten e mostani, az ember bűnei és vétkei miatt tökéletlenné, zűrzavarossá vált világkorszaknak véget vet és egy egészen új világkorszakot kezd el. Ezen eseményekkel az emberiség történelme végső céljához érkezik. Ez a látásmód a történelmet összefüggő időfolyamnak tekinti, amelybe Isten ítélete az idők végezetén, emberi beavatkozás nélkül, felülről tör be (Dán 2,34). Az ÓSZ a bizonytalan, messze jövőbe helyezi ezt az utolsó napot (ld. ÚR NAPJA; UTOLSÓ ÍTÉLET), az ÚSZ-re a közeli vég várása jellemző.
Az izráeli végváradalom nem egységes képzet, hanem a különböző prófétai, ill. apokaliptikus iratokban többféle motívummal találkozunk. A leggyakoribbak: a) Isten megítéli bűnös népét (Ám 8,8k; 9,3k; Zof 1,15); b) egyúttal megítéli a népeket is (Jóel 3,12), c) megváltja és újra helyreállítja egész Izráelt (Ézs 29,18; 5l,1kk); d) békességet és áldást ad az egész emberiségnek (Ézs 2,1kk; Mik 4,1kk); e) elküldi a messiás-királyt (Ézs 9,1kk; 11,1kk; Mik 5,1kk; Zak 9,9). E motívumokat esetleg befolyásolhatták az iráni/perzsa eszkhatológia képei, noha az »utolsó napok« látomásai már a bírák korában is ismertek lehettek.
A fogság előtti Izráelben már élt az a reménység, hogy Isten legyőzi népe ellenségeit és ezzel egyidejűleg, az isteni üdvtervnek megfelelően (ld. ÜDVTÖRTÉNET), a történelmet a maga céljához juttatja. Eleinte ezek a motívumok az izráeli képzetkörön belül mozogtak és az üdvösséget csak Izráel számára várták, feltételezve természetesen a nép belső megújulását. A babiloni fogság azonban és az ehhez kapcsolódó újjáépítési kor (Ezsd, Neh) megsemmisítette ezeket a reményeket. A 6-5. szd.-i dávidi származású helytartóknak (Sésbaccar, Zerubbábel) még rövid időre sikerült ugyan erős, messianisztikus jellegű nemzeti ébredést kiváltaniuk, bukásukkal azonban végleg megpecsételődött e messiási képzetek sorsa. A dávidi dinasztiát Nehémiás kora után (Neh 12,22) többé nem is említik a kánonikus iratok.
A visszatérés, majd az újjáépítés nehéz időszaka egyáltalán nem hasonlított a prófétai jövendölésekben hatalmas képekben megrajzolt üdvkorszakhoz. A hőn óhajtott beteljesedés újra a távoli jövő reménye lett. E csalódások megmutatták, hogy a várt üdvösség a jelenlegi világ történelmi menetében nem érhető el, a megváltás nem e világi, belső folyamatok végeredménye. Ehhez a transzcendenciának be kell törnie a történelembe, Isten erőszakos beavatkozására van szükség, aki egyedül képes arra, hogy az eljövendő üdvkorszakot e történelmen túli világban megvalósítsa. Elhalványodtak a Dávid házából való szabadítóra, az Úr szenvedő szolgájára és az Izráel maradékára vonatkozó jövendölések, egyedül az »Úr napja« motívum maradt fenn és fejlődött tovább. Ezzel lehetőség nyílott arra, hogy a végidőre vonatkozó reménységek új kifejezési formát találjanak az apokaliptikában (ld. APOKALIPTIKA; ESZKHATOLÓGIA). Az apokaliptika az egész világtörténelem menetét, értelmét, de különösen is annak végét értelmezi. Az apokaliptikus gondolkodás szerint a történelem isteni menetrend szerint megy végbe, amely a kezdettől, a különböző korszakokon át, a világ végső állapotáig tart. Fő témái: a gonosz lelkek, akikben az istenellenes gonosz erők megszemélyesülnek (Sátán, ördög, Beliál); az angyalok lázadása, akik megpróbálják Isten világában magukhoz ragadni a hatalmat; a gonosz lelkek harca Istennel, amely e világkorszak végén hatalmas küzdelemmé növekszik; gyakori természeti katasztrófák, a világ pusztulása, Isten nagy ítélettartása, a kiválasztottak győzelme és boldogsága az eljövendő új világkorszakban. A végső idők eseményei hamarosan bekövetkeznek. Éppen ezért az Isten és a Sátán közötti küzdelem egyre élesebbé válik. Az apokaliptikusok célja az volt, hogy a zsidó népben a legnagyobb politikai elnyomatások idején (Kr. e.-i 2. szd.) tartsák a hitet és a reményt.
A nagy Ézsaiás-apokalipszis (Ézs 24-27) ítélet formájában írja le a végső idők eseményeit, Isten országának a felállítását: Isten súlyos, kozmikus méretű katasztrófák közepette minden mennyei és földi ellenségét legyőzi és végül újra helyreállítja Júdát. E történelmi ábrázolás zárópontja az igazak feltámadása. Az egész apokalipszist énekek és himnuszok szövik át, amelyek a gonosz erők bukásáról szólnak. A Leviátán legyőzése után Jeruzsálem újra feltámad, visszatér a szétszóródott nép. Ézs 34-35 (az ún. »kisapokalipszis«) a népek fölötti eljövendő ítéletet hirdeti meg. Különösen Edómot fogja Isten kíméletlenül elpusztítani. De azután új világkorszak következik, amikor a vakok látnak, a sánták járnak, a süketek hallanak és a pusztában forrás fakad. Akkor a megváltottak, a jól megépített úton, ujjongva visszatérnek a Sionra (Ézs 35).
Az ÓSZ egyetlen kánonikus apokalipszise a Dán. A könyv különböző apokaliptikus ábrázolásokat tartalmaz: a négy világbirodalom és Isten országa, amely hasonló ahhoz a kőhöz, amely emberi kéz érintése nélkül, felülről gördül alá a világba (2,37-45); Isten ítélete a tengerből feljövő négy fenevad fölött, az Emberfia megjelenése (7,1-27); a fogság 70 évének magyarázata (9,20-27); a világtörténelem menetének lelepleződése Círustól IV. Antiokhoszig.
Az ÚSZ-ben lépten-nyomon meglátszanak az apokaliptikus gondolkodás nyomai. Mk 13 par legfontosabb kérdése, mikor jön el a vég (13,4), és milyen üldöztetéseket kell még addig Isten népének kiállania (13,9-13). A túlfűtött parúziaváradalmat az e világi történelmi események periodizálása tartja mederben, anélkül azonban, hogy az Emberfia visszajövetelének bizonyosságát bármikor is megkérdőjelezné. Jézusnak az utolsó időkről szóló beszéde a zsidó apokaliptika sok elemét tartalmazza. A 2Thessz 2,1-12 Krisztus visszajövetelét megelőző antikrisztus »parúziájával« kapcsolatosan ad tanítást. A Mk 13 képeivel és motívumaival írja le az 1Pt az univerzális fenyegetettségnek kitett keresztyén gyülekezet helyzetét. Jellegzetes kifejezései: »megszomorodni« (1,6: lüpeiszthai), »megpróbált« (1,7: dokimazein), »verés« (2,20: kolafizein), »türelem« (3,20: makrothümia), »tűz« (4,12: pürószisz). Az ÚSZ apokaliptikus könyve a Jel, ÓSZ-i és zsidó motívumok egész sorával hirdeti meg Isten országának eljövetelét, Isten és a Sátán közötti végső küzdelmet (12-14), és az istenellenes erők (Babilon) fölötti győzelmet (17-19).
A drámai kozmikus események észrevétlenül következnek be, anélkül, hogy a napot és az órát bárki is tudná (Mk 13,30). Ezt az eseményt előkészítő, figyelmeztető jelek fogják megelőzni: az antikrisztus megjelenése, az általa okozott szenvedések (2Thessz 2,7.9; Jel 12,3; 13,1.11), az ég és a föld összeomlása (Mk 13,24; Jel 8,7kk), a 2Pt 3,7 szerint a világ tűzben való megégése (iráni, ill. az intertestamentális kor zsidóságából származó képzet, ld. ÚR NAPJA; UTOLSÓ ÍTÉLET), az Emberfiára utaló titokzatos jel (Mt 24,30). Ezen előjelek után az ég felhőin megjelenik az Emberfia, aki megjelenésével a Sátánt elpusztítja, majd az angyal trombitaszavára feltámadnak a halottak (1Thessz 4,16), és elkezdődik a végítélet, amely az új üdvkorszak kezdete (Zsid 9,28). A végső idők eseményeinek lényeges eleme a fényjelenség, a K felől felragyogó villám (Mt 24,27; Lk 17,24), amely meghirdeti az Emberfia dicsőségét (Mk 13,26). A másik lényeges elem a Krisztust körülvevő angyalok. A földi élete során rangrejtve járó Istenfia dicsőségéből különleges élethelyezetekben felvillant valami (születéskor, Lk 2, MEGDICSŐÜLÉSekor stb.), most azonban, eljövetelekor, végső pompájában ragyog. Ennek a dicsőségnek a kifejeződése a mennyei angyalsereg is. Az ég, amely eddig ugyancsak kivételes alkalmakkor nyílott meg (Jn 1,51; ApCsel 7,56; Jel 19,11), immár végleg nyitva marad. A Krisztus eljöveteléig tartó idő a hívő számára nem üres várakozás, hanem a felkészülés ideje (1Tim 6,12kk; 2Tim l,9kk; 4,1kk; Tit 2,11kk).
VG
