János
János1 – héberül Johanán ('Jahve kegyelmes'), az apostolok egyike, Zebedeus és Salome2 fia, Jakab1 fivére (evangéliumok, ApCsel). Előbb Keresztelő Jánost követte, s utóbb csatlakozott Jézushoz, más evangéliumi változat szerint Galileában, a Genezáreti-tó partján halászbárkájuk mellől hívta el a testvéreket a Mester Péterrel és Andrással együtt. ~ a tanítványok belső köréhez tartozott, Péterrel és Jakabbal együtt volt tanúja Jézus megdicsőülésének a Tábor-hegyen és kínszenvedései kezdetének a Getsemáne-kertben; Péterrel együtt készítette elő az utolsó vacsorát, amelyen Mestere mellett ült (ill. feküdt a kor szokása szerint az asztal körüli pamlagon) és a „kebelén nyugszik vala”. A keresztfán, halála előtt Jézus ~ gondjaira bízta anyját (vagyis ~ volt az egyetlen az apostolok közül, aki jelen mert lenni a megfeszítésnél); a feltámadás után az elsők közt sietett mestere sírjához, s ő ismerte fel egy megjelenése alkalmával a Genezáreti-tó partján. Az első keresztény közösségnek is tekintélyes tagja volt, Pál az „oszlopok” közé sorolta; Péterrel együtt bátran lépett fel a főtanács előtt, és boldogan szenvedett megvesszőzést és börtönt mesteréért. – Sajátos módon ~ éppen abban az evangéliumban nem szerepel név szerint, amelynek szerzőségét a hagyomány neki tulajdonítja, s amely sok feltűnő vonásban különbözik a másik három, úgynevezett „szinoptikus” evangéliumtól. Önmagát csak ezzel az egyszerre szerény és büszke megjelöléssel említi: „a tanítvány, akit szeretett az Úr”. Sok egyéb, főleg stiláris probléma mellett ezért is vonják manapság kétségbe, hogy ~ lenne a szerzője a Jelenések könyvének, valamint a neki tulajdonított három „katolikus levélnek” (1Jn, 2Jn, 3Jn), ezekben a művekben ugyanis a szerző határozottan ~nak nevezi magát; mellesleg nem apostolnak, hanem „idősebbnek”. – A hagyomány szerint ~ Asia provinciában térített, majd Rómába ment, ahol Domitianus császár a Porta Latina előtt olajba főzette, ám ő sértetlenül került ki az üstből. A császár ekkor Patmosz szigetére száműzte, s ő itt írta meg a Jelenések könyvét. Végül visszakerült Epheszoszba, és itt élt a város püspökeként igen magas koráig; napjai végén már csak ennyit mondogatott: „Fiacskáim, szeressétek egymást.” Jacobus de Voragine Legenda Aurea c. középkori gyűjteménye szerint halottakat támasztott fel; imádságára az epheszoszi Artemisz-templom porrá omlott az istennő szobrával együtt. ~ még a templom főpapját is megtérítette ama csoda által, hogy halálos méreggel telt poharat ivott ki bántatlanul. – Jézus kedves apostolát az ókortól fogva igen sokszor ábrázolták, többnyire szakálltalan ifjúként (ezzel is könnyű megkülönböztetni a többi apostoltól); attribútumai a könyvtekercs és íróeszközök (evangélista), kígyó vagy sárkány (utalás az Apokalipszisre), kehely (utalás a méregcsodára) s az olajos üst (olajba főzése gyakran látható az apokaliptikus képciklusok bevezetéseképpen, így Dürer híres metszetsorozatában is); mint evangélistának a sas a szimbóluma (a mű első sorainak költői szárnyalásáért). Az evangéliumi események ábrázolásai közül mindig jelen van a csodálatos halfogás (Ghirlandaio, Caravaggio, Rubens, Jordaens) és a Jézus megdicsőülése képein, s többnyire ott áll a keresztfa tövében a Golgota-jelenetekben is (pl. Grünewaldnál). A Patmosz szigetén látomásokba merült ~t a középkorban többnyire csukott szemmel mutatják, egy angyal ételt-italt hoz neki, az ördög pedig a kalamárisát igyekszik ellopni tőle. A témát az újkorban Bosch, Burgkmair, Poussin, Velázquez és mások festették meg. – Alessandro Scarlatti oratóriumot írt ~ról.
