Wolsey
Wolsey [vulzi] – Thomas ~ (1473–1530), angol főpap, fontos szerepet játszik a VIII. Henrik című krónikás színműben is. Mint a címszereplőnek ifjúkorától bizalmas tanácsadója gyorsan emelkedett az egyházi ranglétrán, lincolni püspök, majd yorki érsek lett, idővel bíboros és pápai legátus, lordkancellárként pedig az államügyekben is nagy befolyást szerzett. Királya nevében, de lényegében önállóan hadakozott Franciaországban és itáliai hadszíntereken; miközben háborúi miatt hatalmas adókat vetett ki az országban, hatalmas magánvagyont harácsolt össze. Mindez gyűlöltté tette a nép előtt, de az arisztokrácia szemében is, főként mert egyszerű származása ellenére fejedelmi pompát fejtett ki, és keze mindenhová elért. Legfőbb ellenfelét, Buckingham3 herceget koncepciós perben ítéltette halálra a királyi bírósággal, majd arra biztatta fel urát, hogy váljon el Katalin3 királynétól, aki nyíltan szembeszállt az ő befolyásával. Mérhetetlen becsvágyában, mely végső célként a pápai trónra irányult, azt is igyekezett megakadályozni, hogy válása után Henrik az alacsony rangú Anne Bullent tegye meg királynévá, mert az ő érdekeit urának a francia király húgával való házassága szolgálta volna. Ezt célzó lépései azonban a király tudomására jutottak, aki azonnal megvonta kegyét a bíborostól, s egy II. Richárd korából való törvény alapján teljes vagyonelkobzásra ítélte. A főbenjáró pertől, amelyet főrangú haragosai készítettek elő ellene, s amelyre már fegyveres kísérettel hurcolták, csak az mentette meg ~t, hogy súlyos betegség folytán útközben meghalt a leicesteri apátságban. – Az epikus jellegű, epizódokból építkező drámának ~ a viszonylag legarányosabb jelleme, sok akciója van, s gyakran tárgya a többi szereplő indulatos párbeszédeinek. Ha a darab véget érne a negyedik felvonás végén – ahogy dramaturgiailag véget is ér, az ötödik csupán lazán kapcsolódó függelék –, akkor joggal mondhatnánk, hogy a mű ~ról szól, és nem a címszereplőről. A jellem vonala azért nem igazán töretlen és következetes; előbb a zseniális intrikust, a félelmes bosszúállót és a cinikusan fölényes államférfit látjuk, aztán az előkelő vendégeit traktáló reneszánsz nagyurat, majd a királynővel keményen viaskodó, céltudatosan hipokrita főpapot – s akkor hirtelen, kudarca pillanatában előttünk áll egy új ~, az emelkedett lélek, aki hálás az égnek, hogy levethette a hatalom és vagyon hívságos terheit, s aki tiszta szívből jót kíván bukása okozójának. Henrik király vázlatos alakjához képest azonban ennyi is remeklésnek számít e műben, amelynek csak egy-egy részlete árulkodik Shakespeare közreműködéséről, a koncepció és a szöveg java a filológia mai álláspontja szerint más kortársaktól, Fletchertől és Massingertől való.
