Pakocs Károly
Pakocs Károly (Nagykároly, 1892. nov. 17. – Bukarest, 1966. okt. 22.): romániai magyar költő, író, r. k. pap, szatmári kanonok. Teológiai tanulmányait mint a központi szeminárium növendéke a bp.-i tudományegy. hittudományi karán végezte, 1915-ben doktorált. Ezután káplán Máramarosszigeten, majd püspöki titkár és teológiai tanár, 1924-30-ban a Katolikus Élet c. hetilap belső munkatársa. 1933- 36-ban plébános Szinérváralján, 1936-39-ben Nagybányán. 1939-40-ben a szociális testvérek lelki ig.-ja Bp.-en. 1942-től általános helynök. 1952-ben koholt vádak alapján bebörtönözték, kiszabadulása (1954) után 1955-ig a gyulafehérvári r. k. teológiai főisk. tanára. 1955-től az angolkisasszonyok bukaresti zárdájában (idős apácák otthona) lelkész volt. – F. m. Nemcsak kenyérrel él az ember (versek, Szatmárnémeti, 1919); Forró szavak (versek, Szatmárnémeti, 1924); Hazafelé (elbeszélések, Nagykároly, 1926); Lélekország (versek, Szatmárnémeti, 1927); Lélekzuhanás (r., Szatmárnémeti, 1928); Jöttem Isten városából (versek, Szatmárnémeti, 1929); Édua áldozata (r., Szatmárnémeti, 1933); A lélek indul (versek, Szatmárnémeti, 1941); Különös emberek (novellák, Szatmárnémeti, 1942); A teremtés éneke (drámai költemény, 1946).
