ész
ész – ‘értelem, szellemi képesség’. Származékai: eszes, esztelen, (ki)eszel, eszelős, eszélyes, ésszerű, ésszerűtlen.
Ótörök jövevényszó: ujgur, csagatáj, kun, kirgiz esz (‘ész, értelem’). A magánhangzó a magyarban, utólag nyúlt meg, származékai túlnyomó részében az eredeti rövid tövet találjuk. Lásd még eszeveszett, eszmél, eszmény.
