kéj
kéj – ‘gyönyör’: Tenger kéj veszen körűl (Petőfi); ‘a nemi kielégülés heves érzete’: elmerül a kéjekben; ‘élvezet, kedv’: kéjjel vetette magát az olvasásba. Származékai: kéjes, kéjeleg, kéjenc.
Ősi finnugor örökségünk: vogul kaj (‘bájoló dal’), osztják kojta, zürjén kojni (‘dürrög’). Az átvett keje alak igenévszó lehetett, amely mind a bájolás, mind a párzási hév jelentéselemét tartalmazta. A ~nek korán kialakult kény alakváltozata, és jelentésük csak későn különült el. A fenti származékok nyelvújítási képzések. Lásd még kény, kietlen.
