öreg
öreg – ‘‹régen› nagy’: öreg betű, öregujj, öregtorony, öregbíró, öreg hiba, öregapa; ‘idős’; ‘régi’; ‘‹főnévként› idős ember; főnök’: hivatott az öreg. Származékai: öregbít, öregbül, öregszik, öregít, öreges, öregség.
Vitatott eredetű szó. Alighanem ótörök vendégszó: türk irik (‘durva, vastag’), kipcsak, oszmán, kirgiz iri (‘vastag, nagy’). Az átvett török alak *erik vagy *irik lehetett ‘nagy’ jelentésben, az ‘idős’ értelem eszerint másodlagos fejlemény, ami összhangban van a nyelvtörténeti tényekkel. A finnugor eredeztetés a mordvin szire (‘öreg’) szóra támaszkodik; ez esetben az ~ -g eleme olyan denominális névszóképző volna, mint a balog, hideg, meleg szavakban. A fent jelzett okból, és mert a rokonnyelvi példa magában áll, ez a nézet kevésbé meggyőző. Az öregbít (‘növel, gyarapít’) is a korai jelentést tükrözi, és a régi öregb középfokú alakra épül.
