földbirtokos, miniszteri titkár és kormánybiztos 1848–49-ben, szül. 1820. nov. 20. Szent-György-Ábrányban, Szabolcsmegyében, előbbinek fia; fivérével Kornéllal gondos nevelésben részesült atyja házánál. A pompás kastély, a körülötte levő és műízléssel rendezett kert (most Szapáry Gyula gróf birtoka), a pazar fénynyel butorozott termek, a gazdag könyvtár, mely a legrégibb classikusoktól elkezdve a legujabb irodalmi termékeket mind magában foglalta, továbbá a zajos élet, művelt utazók látogatása, művészek és tudósok társalgása Emilnek élénk képzeletére és kedélyére már gyermekkorában mély benyomást tettek és mintegy kijelölték az irányt s pályát, melyre később lépett. Nagyváradon végezte be tanpályáját. Már 19 éves korában költeményeket, regényeket, drámákat és aesthetikai értekezéseket irt. A szabadelvű párt akkori politikai nézeteit osztotta. Keresztatyja Pálffy József, a debreczeni kerületi tábla elnöke, 1840-ben meghalván, nagy vagyonát neki hagyományozta. Emil ennek következtében Pestre költözött, hol a joggyakorlaton kivül a tudományoknak és szépművészeteknek szentelte idejét. 1848-ig felváltva részint Ábrányban, részint Nagyváradon és Pesten tartózkodott mindenütt a muzsáknak élve. Sokat dolgozott a Honderűbe és Életképekbe. Sok drámát irt, melyek közül azonban csak: Omode Pál és családja cz. került színre 1846. szept. 14. Pesten a nemzeti szinházban. 1848. márcz. 15. Ábrányban volt. A sajtó felszabadulásának hirére rögtön nyilt levelet irt Jókaihoz, mely magára vonta a közönség figyelmét. Mint az ellenzéki párt hive már 1848 előtt is részt vett a megyei élet küzdelmeiben. Szemere Bertalan belügyminiszter mindjárt kezdetben kinevezte őt titkárává. Ezen minőségben az uj parlament házszabályait, működési tervezetét nagy részben ő dolgozta ki. Később a Kossuth neve alatt megjelent lapnak lett szorgalmas munkatársa. Végre 1848. decz. 1. saját neve alatt adott ki egy lapot, melynek czime Jövő volt s a legszélsőbb baloldal elveinek kívánt közlönye lenni; e lap azonban, melyből decz. 28-ig 32 szám jelent meg, Windischgrätznek Pestre történt bevonulása előtt megszünt; ugyanis a magyar kormány Debreczenbe akarván áttenni székhelyét, őt küldte oda előre mint teljhatalmu biztost, hogy intézkedjék az országgyűlés és hivatalok alkalmas elhelyezése iránt. Nagy hatást szült azon emlékbeszéd, melyet a Nagy-Szombat mellett elesettek fölött az országgyűlés termében tartott. Debreczenből megint Pestre küldték őt Irányival, mint kormánybiztost. Itt tartózkodott az egész bombázás alatt. Később visszatért Debreczenbe, de már ekkor a sok nyugtalanság, munka, gond folytonos ingerültség, roppant erőfeszítés megrongálta egészségét és szelleme elveszté korábbi rugékonyságát; követni akarta ugyan a kormányt Szegedre is, de ideglázba esvén, kénytelen volt Nagyváradon maradni; itt feküdt betegen, míg a magyar kormány Aradra vonult Nagyváradon csatlakozott aztán a magyar hadsereghez s ezzel együtt szintén Aradra ment. A világosi catastropha után atyjához menekült, kinek közbenjárására, betegség ürügye alatt, salvus conductust nyert. Abrányban elvonultan élt, mig nejének – ki ez idő alatt egyetlen leányával Pesten tartózkodott – véletlen halála ki nem zavarta csendes elvonultságából. E gyászhir mélyen hatott lelkére s a fővárosba sietett Kornél fivéréhez. Nem sokáig élte túl nejét, mert három havi sorvaszto betegség után követte őt a sirba 1850. április 7.