boszorkányperek

Teljes szövegű keresés

boszorkányperek: egyházi, világi vagy vegyes hatóságok előtt a 15. sz. végétől a 18. sz. utolsó évtizedeiig, azaz VIII. Ince pápa (1484–1492) Summis desiderantes affectibus kezdetű „boszorkánybullájának” megjelenésétől (1485) a felvilágosult abszolút monarchiák uralkodóinak a pereket megszüntető rendelkezéséig a legtöbb európai országban és É-Amerika európai-telepes városaiban a boszorkányok ellen folytatott peres eljárások. Előtörténetük s ezzel vallásjogi alapjuk az Ótestamentumra (2. Móz. 22:18 „Varázsló asszonyt ne hagyj életben”; 3. Móz. 20:6 az igézők és jövendőmondók meghallgatásának vétkéről; 3, Móz. 20:27 „És akár férfi, akár asszony, hogyha igéző vagy jövendőmondó lesz közöttük, halállal lakoljanak”; 5. Móz. 13:9–10 a varázslók fajtáiról 1. Sámuel 28:7–10 az endori boszorkányról), klasszikus ókori írókra, a synodális kánonoknak (306, Elvira; 314, Ancyra; 375, Laodicaea stb.) a varázslást és a pogánysághoz való visszatérést egyformán súlyos bűnnek tekintő határozataira, feudális kori jogkönyvekre (Lex Salica, 5. sz.; I. István és I. László Decretumai, 11. sz.; Sachsenspiegel, 13. sz.), középkori teológiai írók munkáira (Aquinói Szent Tamás. 1225–74: Summa Theologica; Johann Nider: Formicarius, 1437) vezethető vissza. A Canon Episcopi (900 körül) a boszorkányságot az eretnekséggel azonosította, s a 14–15. sz.-ban továbbra is pápai bullák sora kapcsolja össze e fogalmakat (IX. Gergely, 1233; IV. Sándor, 1258 és 1260; XXII. János, 1318; összesen mintegy 100 bulla). A teológiai tanítás VIII. Ince bullájának megjelenési idejére részleteiben is kidolgozta és rendszerré fejlesztette demonológiáját, amely szerint a boszorkányok a bukott angyalokból lett ördögök földi hívei, s a római kereszténységen belül tűzzel-vassal irtandó eretnek szektát képviselnek, maguk is népes szektát alkotnak. Az egyházi dogmává emelt boszorkány-tanítást Jacob Sprenger (1436–95) kölni és Heinrich Kramer (szerzetes nevén Institoris, 1430?–1505) tiroli dominikánus szerzetes, a németo.-i eretnek- és boszorkányüldözéssel megbízott két inkvizítor foglalta össze Malleus maleficarum (’Boszorkánypöröly’, 1486) c. könyvében, a teológiai tanítást kiegészítve a korabeli (jelentős részben tiroli) folklórból, az Európa-szerte széleskörűen gyakorolt fekete mágiából és az eretnekségről megfogalmazott egyházi dogmából merített elemekkel. A kölni egyetemen 1487-ben approbatiot (megerősítést) nyert könyv fél évszázad alatt kb. 30 kiadást ért meg, latin eredetiből számos európai nyelvre is lefordították, s egy korai kiadása a kalocsai érseki könyvtárba is eljutott. Rövid idő alatt a boszorkányüldözés kézikönyvévé vált. Bevezetőjében közli a pápai bullát (korábban ismeretlen méretű publicitást adva neki ezáltal). A könyv 3 fő részből áll: az első a boszorkányok tetteivel, eretnek voltukkal foglalkozik, a második a varázslás eszközeit és formáit mutatja be, a harmadik tulajdonképpen perrendtartás a boszorkányság bűnében vétkesnek talált személyek vallatásáról, tortúrázásáról és megbüntetéséről. A szerzők skolasztikus módon katalogizálják a boszorkányság jelenségét (példatárat adva olvasóiknak) s egyetemes rangra emelik a pápai bulla megjelenése utáni első pár (Innsbruck, 1485) tortúrával kikényszerített vallomásait (a per egyik inkvizítora Institoris volt.) Az ellenzék elnémítására leszögezik, hogy aki kételkedik a boszorkányság és az eretnekség azonosságában, a boszorkányok reális létében, maga is eretnek. A boszorkányság jelenségét a női nemre koncentrálják, testi kapcsolatot tételeznek fel a hímnemű ördögszeretőkkel (incubus), bár a succubákkal kapcsolatot tartó férfiboszorkányok létét sem zárják ki. Az így kodifikált boszorkány-dogma fő elemei: az Istentől való eltántorodás egyúttal a reálisan létező ördöghöz való csatlakozást is jelenti; az ördöggel kötött szövetség feltétele az igaz keresztény hit megtagadása, így a boszorkány eretnek; az ördög testi kapcsolatban áll hívével; jellel jelöli meg (stigma diabolica); a boszorkányszombatokon vesz részt, az istentisztelet paródiájának ábrázolt boszorkányszombat fajtalanságba torkollik; ide valamilyen eszközön vagy állaton repül, vagy az ördög maga viszi oda; a boszorkány képes állattá átalakulni, állatalakban embert, állatot megrontani (lycanthropia, Werwolf, küldött farkas); fő tevékenysége a rontó varázslat, bár mások rontásának elhárítására is képes; a varázslathoz és a repüléshez eszközt az ördögtől kapott, vagy kereszteletlen gyermekek húsából, bizonyos növényekből és egyebekből főzött boszorkányzsírt; megtévesztésből keresztényként templomba jár, de a szentségeket meggyalázza, a szent ostyát az ördögnek viszi. A Malleus maleficarumban is és a nyomán kibontakozó demonologikus irodalomban az ördöggel kötött szövetség a dogma egyik sarkalatos pontja. – A Ny-európai típusú boszorkányperekben a kezdetektől központi téma (Toulouse, 1275: boszorkány és démon testi kapcsolatából farkasfejű szörny születik); a hazai boszorkányperekben a 17. sz. végéig, a keleti szláv területeken pedig szinte egyáltalán nem fordul elő. A szövetségkötés ábrázolása a boszorkányperekben a keresztelés és a konfirmáció paródiája már J. Nider óta. Az ördög könyvbe írja új hívének a nevét, annak vérével kell azt aláírnia (vö. Faust-monda) (a boszorkánymondákban van, aki megtagadja, szent nevet említ, s erre az egész boszorkánygyülekezet eltűnik) a szertartást követő áldozás két szín alatt történik (mint az eretnekeknél a 12. sz. óta), de az aranyos edények szemétté válnak, a bor rossz, minden sótlan. A szövetségkötés színhelye hegy, domb, rét vagy szőlőhegyi pince. A lokális boszorkányszombat-színhelyek között országonként idővel kiemelkednek egyesek (Németo.-ban a Blocksberg, Lengyelo.-tól Oroszo.-ig a Kijev melletti Kopár-hegy [Liszaja gora], Mo.-on a Gellérthegy [a 17. sz.-tól] és a Tokaji-hegy). Gyakorisága a Walpurgis-éjhez (máj. 1.) kapcsolódó évi egy alkalomról a perekben megszaporodott, akár hetenként is tartottak boszorkányszombatot. A résztvevők körét a boszorkánymondák inkább egy-egy faluhoz, a boszorkányperek egy egész országhoz kötik. A boszorkányszombatok záróaktusa (Aquinói Szent Tamás óta) a szexuális orgia az ördöggel, amit a házasság szentségének paródiájaként ábrázolnak – mind formájában, mind tartalmában. A szép, jól öltözött (de gyakran kecske-, ló- stb. lábakat viselő) ifjúnak ábrázolt démon (a mo.-i boszorkányperekben gyakran német ruhát visel) természete azonban hideg, s nem termékenyít. – A 15. sz. végére kanonizált démonhitet teológusok sora „fordította le” az alsó papság és a világi bírák nyelvére (Jean Bodin, 1529–96: Traité de la démonomanie des sorciers, 1580; Peter Binsfeld, 1540?–1603: Tractatus de Confessionibus Maleficorum et Sagarum, 1589; I. Jakab angol király: Demonology, 1597 stb.), s ez váltotta ki már nagyon korán többé-kevésbé felvilágosult, a dogma egyes állításait vagy egészét kétségbe vonó írók sorának kritikus hangú reagálását (Reginald Scot, 1538–99: The Diacovery of Witchcraft, 1584; Johann Weyer 1518–88: De Praestigiis Daemonum, 1563 stb.). Az ide kapcsolódó szerény magyar irodalomból kiemelkedik Bornemisza Péter Ördögi kísértetekről (1578) írott könyve. – Jogi keretek. A 13. sz.-ig a boszorkányságot az egyház vizsgálta s egyházi büntetéssel sújtotta, az ide vonatkozó törvényeket is egyházatyák hozták (Theodore, Canterbury érseke a Liber Poenitentialisban, 668–690), Ecgberth, York érseke, 735–766 a Confessionalban). Ide utalja I. István Decretumainak II. 31. és 32. fejezete, I. László Decretumainak 34. fejezete s Kálmánnak a malefica-kra és venefica-kra vonatkozó rendelkezése is (a „striga”-knak nevezett vérszopó, a keleti és délszláv területeken a recens néphagyományban is ismert, sírjukból visszajáró lényeket, mint nemlétezőket kiemelve a Decretumok hatálya alól). A feudalizmuson belül a centralizációs törekvések erősödésével s a feudális állam és feudális egyház összefonódásával a boszorkányság mindinkább „delictum mixtum”-má vált, ami eretnekség és istentagadás, ördögszövetség miatt egyházi, rontó varázslás és károkozás révén világi fórum illetékességébe tartozott. Az össznémet érvényű Sachsenspiegel és a D-német területeken érvényes Schwabenspiegel (1275 körül) még az eretnekséget és az ördögszövetséget üldözi; az 1507 körül bevezetett Constitutio Criminalis Bambergiensis (CCB, 131. §.), majd egy negyedszázaddal később a Constitutio Criminalis Carolina (CCC, 109. §.), amely szinte az egész európai törvényalkotásra hatással volt, már a rontó varázsra írt elő tűzhalált, a fehér mágiát pedig a bíró belátására bízta. A római jogra épülő feudalizmus kori európai jogkönyvek abból indultak ki, hogy ahol nincs vádló, ott nincs vád (a boszorkánypereket ezért magánpanaszra vagy egyházi kezdeményezésre indították; Hinterpommernben 1537-ben a vádlott mostohalányai, Stettinben 1564-ben a város örökös bírája lépett fel magánvádlóként); hogy a bíróságnak a vádlottat eleve bűnösnek kell tekintenie, s a vádlott kötelessége, hogy ártatlanságát bizonyítsa (a kánoni vizitációk, egyházlátogatások viszont előírás szerint több éves eseményeket is felbolygattak, így a vádlott nehezen bizonyíthatta a maga igazát); hogy a vádlott beismerő vallomása elegendő bűnösségének bizonyítására; hogy a beismerő vallomás kicsikarásának eszköze az akár többször is ismételhető tortúra, hogy a vádlott – társai megnevezésével – újabb sorozatos boszorkányperek elindításában válhat vádlóvá; hogy a boszorkányság vádja „crimen exceptum”, ennélfogva különleges (inkvizíciós) bíróság hatáskörébe tartozik. Benedict Carpzov (1595–1666) lipcsei jogászprofesszor 1635-ben megjelent Practica Rerum Criminaluma („a protestantizmus Malleusa”) a törvény nyelvére ültette át a realitásként elfogadott démonhitet, törvényesítette a beismerő vallomásig ismételt tortúrát és a halálbüntetést, s bár hivatalosan csak az örökös tartományokban, de a gyakorlatban az egész európai kereszténység területén a boszorkányüldözés kézikönyvévé vált. Mo.-ra Nagyszombaton keresztül Kollonich Lipót érsek közreműködésével került, s bár törvény sohasem lett, a 17. sz. második felétől Mózes, a magyar királyok és a Tripartitum mellett az ítéletekben lépten-nyomon idézett jogalap. 60. §-a tartalmazza azokat a sugalmazó kérdéseket, amelyekre csak igennel-nemmel kellett válaszolni (tagadás esetén tortúrával kényszerítették ki az igent). A boszorkányperek uniformizálásukkal párhuzamosan mennyiségileg is megszaporodtak. Lényeges lett a különbség az önkéntes és a tortúrán kikényszerített vallomások démonhit-tartalmában, nőtt az összhang a demonológusok tanítása és a tortúravallomások tartalma között. A jogi keretek fejlődésének következő állomása volt a felvilágosult abszolutisztikus uralkodók közbelépése a 18. sz. derekától, amikor befolyásos világiak (Voltaire) és felvilágosult egyháziak (pl. Christian Thomasius, 1655–1728) hatására előbb korlátozták, a központi hatalom felügyelete alá vonták, majd felfüggesztették a boszorkánypereket (Mária Terézia 1752–66 között kiadott rendeletei, II. György angol király 1736. évi statutuma stb.). Szórványos boszorkányperek Európában (Glarus, 1782, Posen, 1793 stb.) és Európán kívül (Comargo, Mexico, 1860, St. Jacobo, Mexico, 1877) mutatják, hogy a nemzeti törvénykönyvekből több helyütt csak a 19. sz. második felére sikerült kiiktatni a „crimen magiae”-t. A 19–20. sz.-i „boszorkányperekben” a bíróság a boszorkányság vádját rágalmazásnak minősítette, s a rágalmazót ítélte el az önhatalmúlag „boszorkányt” égető parasztok ellen hozott ítélet (Novgorod, 1879), a szomszédját gyermekrontással, boszorkányozással rágalmazó nő ellen hozott ítélet (Eisenach, 1904). A vádlott és a tanúk kihallgatása során felvett jegyzőkönyvek (vagy a vallomások utólag elkészített összefoglalása), a tortúra alatt kikényszerített vallomások jegyzőkönyve és az ítélet – ezek az épségben fennmaradt periratok fő elemei. A túlnyomó többségéről regesztákból (pár soros jegyzőkönyvi bejegyzésekből) tudunk. – A tömeges boszorkányüldözés társadalmi alapjairól megoszlik a kutatók véleménye. Valószínűleg a részigazságok szintézisében kereshető az igazság: a keresztény hitre térített, de kereszténység előtti hagyományaikat hordozó népek világnézeti válsága, az államvallássá lett r. k. hit szélesen kibontakozó harca a sokárnyalatú belső ellenzékkel, az abszolút világi hatalomért, az egyház feudalizálódása annak minden következményével, az egész társadalomban végbemenő nagyarányú átalakulás, a jobbágymunkán nyugvó feudális termelési mód kialakulása s az ezzel szemben tanúsított paraszti ellenállás éppúgy ott szerepelt a kiváltó körülmények között, mint a skolasztikán felnőtt miszticizmus, a permanensen háborús évszázadok, tömegesen pusztító járványok, azokkal együtt a nincstelenek, özvegyek (akik igen magas százalékban vannak képviselve a perbe fogottak között), elhagyottak megszaporodása és ellenőrizhetetlen mozgása, a kolostorkertekből vagy a földrajzi felfedezések révén elterjedt, vagy kóborló tömegek által terjesztett narkotikus hatóanyagú növények (a burgonya föld feletti része, a komló, a beléndek, nadragulya stb.). Az európai boszorkányperek a közös demonológiai alap, a hasonló kodifikált keretek és a fejlődés fő vonalában hasonló társadalmi alapok ellenére sem történetileg, sem területileg nem mutatnak egységes képet: integrálódásuk egy részelemeiben is sok azonosságot mutató európai boszorkányképpé a 18. sz.-ig tartó történeti folyamat volt. A gyakorlati demonológia minden országban, tartományban helyi színezetű folklórelemeket tartalmaz, s ez rányomja bélyegét a perbeli vallomások hiedelemtartalmára: az Alpokban a boszorkányok károkozásai között lavinák támasztása s ezzel templomok összedöntése, a sajt megrontása, hóviharok támasztása szerepel; az istállózó állattartás elterjedési területén a tejelvétel, tejrontás; a gabonatermelő vidékeken a termés megkötése, jégeső keltése. De helyi színezetet ad a boszorkánypereknek az a hiedelemközeg is, amelybe ez az univerzális folklórból és teológus-okoskodásból táplálkozó boszorkányhit újra beágyazódik: így találunk a táltoshittel, sőt sámánelképzelésekkel rokonítható elemeket a magyar boszorkányperekben, holtuk után rontó, striga-szerű vagy vámpír-boszorkányokat a délszláv és a keleti szláv perekben (sírjukból kihantolva nyírfakarót ütnek át szívükön, így teszik ártalmatlanná őket). Vannak az európai boszorkányperek között konstruált politikai perek, amikor a boszorkányság vádja eszközül szolgálhatott más ügyek elintézésére (jelentős vádpont volt a Jeanne d’Arc elleni perben 1431-ben; Angliában a rózsák harcában, pl. Edward, V. Henrik, VI. Henrik, Boleyn Anna; a 17. sz.-i Oroszo.-ban eszköz lehetett a cári trónért folytatott versenyben, pl. Szofja Andrejevna ellen 1689-ben; Mo.-on Apafi Mihály erdélyi fejedelem családjában). – Társadalmi-történelmi okok következtében a szervezett boszorkányüldözés Németo.-ban öltött leginkább tömeges méreteket (az irodalmi források szerint több mint százezer a perbe fogott, többségüket megégették). A reformáció és ellenreformáció (16. sz. második fele), a harmincéves háború (1618–48) éveiben, jól képzett jezsuiták vezetésével (Bamberg, Würzburg, Trier jezsuita érseke) csapott legmagasabbra az üldözés. Prot. részről a végletekig démonhivő Kálvin s a „kálvinista Róma”, Genf példája adta az ösztönzést. A tömegesség, a kodifikált démonhit elemeinek aprólékos számonkérése, a pereljárás nagyfokú kegyetlensége jellemzi a boszorkányperek többségét (Werdenfelsben 1590–91-ben a kisváros teljes lakosságát, 4700 embert égettek meg; Carpzov 20 000 ember megégetését vallja be; Bamberg 17. sz. elejei püspöke már kortársaitól elnyerte a „Hexenbischof” gúnynevet stb.). A vádlottak 5–6 éves gyermekektől (Unterwalden, 1650) kezdve bármilyen korosztályú emberek, főleg nők, ha társadalmi helyzetük elég változatos is, főleg az alsóbb néposztályokból kerültek ki. Franciao.-ban a nagyszámú gyermekvádlott perbefogása mellett kolostori apácák ellen indított tömeges perek kavartak botrányt (Aix-en-Provence, 1611, Loudun, 1633–34, Louvier, 1647). E centrumok peremén levő országokban az ismert boszorkányperek száma, a boszorkányüldözés tömegessége és ugyanakkor kegyetlensége is alatta marad a németo.-iaknak, bár sporadikusan egyaránt kimutathatók a skandináv országokban (Finno.-ban főleg a svédlakta területeken), a római egyház hatásszférájának keleti határterületein (Ukrajna, Belorusszia, a balti államok), délen elsősorban Horváto. területén. Viszonylag kevésbé az inkvizíció közvetlen ellenőrzése alatt álló Spanyolo.-ban s hasonló okokból a Vatikán közvetlen befolyási területén. A Mayfloweren új hazába induló quakerek Angliából vitték magukkal New Englandbe (Salem, 1690). Mivel a boszorkányságot eretnekségnek tekintették a keresztény hiten belül, klasszikus értelemben vett boszorkánypereket nem folytattak zsidók, cigányok, mohamedánok ellen, s mivel az egyházszakadás utáni római teológia dolgozta ki dogmáját, nagyon sporadikusan fordult elő pravoszláv területeken. – Mo.-on a publikált boszorkányperek száma alig haladja meg az ezret. Tudomásunk van elpusztult periratokról. Legrégibb adatunk a Váradi Regestrumban (1208–35) feljegyzett tüzesvaspróbák között talált 14 bejegyzés malefícia miatt. Kassán 1517-ben két asszonyt vízpróbára vetettek. Első fennmaradt periratunk Sopronban kelt 1529-ben, egy Bernát nevű tehénpásztor megégetéséről. Míg a vármegyék többségében átlag 5–10 boszorkányperről tudunk, néhány vármegyében kiugróan nagyszámú pert folytattak (Biharban és Sopronban közel száz-száz, Hajdú és Kolozs megyében félszáznál több); a török hódoltság területén és néhány erdélyi megyében a legalacsonyabb az ismert perek száma. Történetileg két egymástól elkülöníthető korszakot különböztetnek meg a kutatók a mo.-i boszorkányperek történetében: a 17. sz. utolsó évtizedeiig tartó első korszakban a rontó varázslat a legfőbb vád, a kodifikált démonhit elemeiről nem vagy alig esik szó; a század végén kibontakozó és fantasztikus méreteit a szegedi perekben elérő második korszakot már Komáromy András is a Ny-európai típusú boszorkányperek korszakának nevezi. A perbe fogott asszonyokat többnyire váratlan vagy megmagyarázhatatlan betegségek okozásával vádolják, s a rontást azzal magyarázzák, hogy valamilyen szívességet megtagadtak a vádlottól, s az rontással bosszulta meg magát. A rontót a maga személyében ismerték fel (a boszorkányperek nem szólnak a boszorkánymondák boszorkányt felismerő eljárásairól, pl. Luca székéről), gyakran a megrontott maga nevezte meg, vagy más faluból való (még erősebb) tudós ember, néző stb. mondta meg a nevét. A rontó általában tagadta a rontást, de a tanúk arról is vallanak, hogy őmaga levette – azaz meggyógyította a megrontottat. Állatok közül többnyire a tehenet rontotta meg: elvette a tejét vagy a tej zsírját (fölét), ilyenkor kilétét úgy tudták meg, hogy vagy már „gyanúság volt reá”, vagy a megrontott tehén maga mutatta meg megrontóját, bebőgve udvarára. A perbeli vallomások sok, az élő néphitből is ismert adatot tartalmaznak a rontás és rontáselhárítás körüli praktikákra, az egészség és a jószág védelmére vonatkozóan. A második korszakban folytatott boszorkányperekben mind több szó esik a Malleus óta ismert démonhit elemeiről: a mo.-i boszorkányság is szervezetszerű kereteket ölt, a boszorkányok rangok szerint tagolódnak (kapitány, hadnagy, dobos), zászlójuk van, súlytalanok (dióhéjban kelnek át a Tiszán), szövetséget kötöttek az ördöggel s tetteikről a Gellérthegyen számolnak be a boszorkányszombatok alkalmával. Szembeötlő különbség van a vádlottak önkéntes és kényszervallomásának demonológiai tartalmában. A perek nagyobb publicitást kaptak, a magisztrátusok a tapasztaltabbaktól kértek tanácsot (Debrecen Szegedtől), hogyan derítsék fel boszorkányaikat, egy-egy perben nemegyszer másfél száz tanút is kihallgattak. Az ítéletekben a korábbi enyhébb ítéleteket (tanúk mentőesküje, kiűzetés a megye területéről, megvesszőzés) mind gyakrabban váltották fel az égetésre szóló ítéletek. A társakat faggató kérdések nyomán a perek újabbakat szültek. Ezt az öngerjesztési folyamatot fékezte le és állította meg Mária Terézia minden megyéhez megküldött rendelete (amit több megye ellenállással fogadott, jogai korlátozását látva benne). Hogy e második szakasz kényszervallomásainak démonhite mennyire idegen volt a nép gondolkodásától, mutatja az is, hogy az élő néphitben nem tudott igazán gyökeret verni. – Irod. Hansen, Joseph: Quellen und Untersuchungen zur Geschichte des Hexenwahns und der Hexenverfolgung im Mittelalter (középkori írott források szemelvénygyűjteménye, Bonn, 1901); Komáromy András: Magyarországi boszorkányperek oklevéltára (Bp., 1910); Lea, Henry Charles: Materials Toward a History of Witchcraft (az ó-, közép- és újkori írott források és tudományos munkák szemelvénygyűjteménye, I–III., New York–London, 1957); Schram Ferenc: Magyarországi boszorkányperek 1529–1768 (a publikált magyar perek irodalmával, I–II., Bp., 1970).
Kovács Zoltán

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages