céhes halászat
céhes halászat: A feudalizmusban a halászok egyes helységekben más mesteremberekhez hasonlóan céhekbe tömörültek. Már a 15. sz.-ból ismerünk adatokat a pesti halászcéhről. 1527-ben a pozsonyi, 1546-ban a komáromi halászok kaptak privilégiumokat. A többi ismert halászcéh csak a 18–19. sz.-ban alakult meg német hatásra. Ezeket főleg a Duna mentén találjuk. A Tisza mentén csak a szolnoki halászcéhről tudunk. Szervezeti életük hasonló volt a többi céhéhez. Inasokat, legényeket szegődtettek, szabadítottak, s a vándorlás és remek elkészítése után mestereket avattak. Védszentjük általában Péter és Pál apostol volt, jelvényük az üvegbárkába zárt aranyponty. Péter Pálkor volt a céhgyűlés és a → halászbúcsú. A céhen belül kisebb, 6–8 mesterből álló gazdasági közösségek alakultak, melyek közösen vették bérbe meghatározott összegért vagy bizonyos részesedésért a jogtulajdonosoktól a → halászati jogot. A céhes halászat egyidőben állt fenn a szabad és jobbágyhalászattal, de míg ezek elsősorban saját szükségletüket elégítették ki, a céhes halászok a piacot és a kereskedelmet látták el hallal. Az 1872-es ipartörvény hatására a halászok egyes helyeken ipartársulattá alakultak, máshol őstermelőknek számítottak. A → bérlő halászat kialakulásával az ipartársulatok fokozatosan felbomlottak, bár egy-két helyen (pl. Ráckeve, Tolna) 1945-ig éltek a céhhagyományok. A céhes halászat nagy kiterjedésű bérletek révén hatással volt a céhen kívüli halászokra is, de a céh keretei közt felnőtt halász szakmai felkészültsége és öntudata felülmúlta a céhenkívüliekét. – Irod. Szádeczky Lajos: Iparfejlődés és a czéhek története Magyarországon (I–II., Bp., 1913); Iványi Béla: Adatok a magyar halászat történetéhez (A Magy. Mezőgazdasági Múz. Közl., 1962); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).
Solymos Ede
