dunyha, dunna
dunyha, dunna: takaróul használt ágynemű; téglalap alakú tok libatollal töltve. Egyéb elnevezései: a Dunántúlon párna, fölső párna, takaródzó párna. A tokra húzott külső huzat régebben nem volt általános. A dunyhahaj vagy dunyhahuzat rendszerint sűrű szövésű, négynyüstös vászon, leginkább piros vagy kék csíkozással. A → vetett ágybeli csíkozása lehetett mintázott, pl. Sárközben csillagos, madaras szőttes. A dunyha tiszta fehér huzatának a végét néhol színes hímzés díszítette. Az Alföldön a fehér gyolcs huzaton lyukacsos fehér hímzés volt gyakori színes alátéttel, a dunyha egyik, esetleg mindkét végén, néha még hosszában is, a kétrét hajtás mentén. Előfordult, különösen köznapi dunyhánál karton és kékfestő huzat is. – A dunyha későn alakult ki, a középkor folyamán, amikor szélesebb körben általánossá kezdtek válni a kizárólag ágyneműként szolgáló takarók az addigi felsőruhával való takaródzás helyett. A dunyha feltehetőleg a → paplan mintájára, a tollal töltött → derékalj takarókénti használatával jött létre. Elterjedése lényegében É- és Közép-Európára korlátozódik. A magyarokhoz, az eddigi magyarázat szerint szláv közvetítéssel jutott, de a kérdés még nem tekinthető lezártnak. Dunyhára az első hazai adat 1458-ból ismert. Parasztoknál a 17. sz.-tól mutatható ki (pl. Csepreg mezőváros, Sopron m., 1673; Tar falu, Nógrád m., 1674). A 18. sz.-i alföldi mezővárosokban szinte társadalmi szintjelző, az előkelőbb paplan és a szegényes pokróc között. A parasztságnál a szobabeli ágyban ez lett a legáltalánosabb, míg alkalmi fekhelyen nem volt használatos. A dunyha kései kialakulásából következik, hogy egyes területeken, így Erdélyben csak késve terjedt, vagy nem is nyert befogadást, pl. a csángóknál, szlavóniai magyaroknál, akik a korábbi elterjedésű gyapjútakaró, lazsnak, → cserge mellett tartottak ki. Szatmárban a dunyha a vetett ágy tartozéka, míg takaródzásra a közelmúltig → rongypokróc szolgált. A palócoknál viszont kétféle, téli és nyári dunyhát (nagydunyha, kisdunyha) is használtak 3, ill. 2 és fél szél vászon szélességgel és 3–4, ill. 2–2 és fél kg tollal töltve. A jól, „mint a duda” kitömött dunyha a vetett ágy dísze volt. A → mennyezetes ágyban laposan feküdt, különben rendszerint vagy kétrét hajlítva („négy lábon”), vagy a falnak támasztva („talpon”), hátulról esetleg speciális támasztó állvánnyal vagy botokkal megemelve felállították. Szegények a vékonyan töltött dunyhát két csücskénél fogva a mennyezetgerendához is felkötötték. – Irod. Viski Károly: Bútorzat (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941–43); K. Csilléry Klára: Vázlatok Tiszaigar népi lakáskultúrájából (Ethn., 1952); Fél Edit: Bevezetés a magyar népi hímzések ismeretébe (Bp., 1963).
K. Csilléry Klára
