egyéniség és közösség
egyéniség és közösség: a folklórelmélet dialektikus kategóriapárja, amely az egyéni alkotás és a közösségi befogadás egységét fejezi ki. A hagyományos folklorisztika a folklórban differenciálatlan (és változatlan) közösségi produktumot látott (német szóval Gemeinschaftsgut), amelyet vagy passzív örökségként, vagy felülről való átvételként jellemzett. Ezzel szemben a folklórban alkotó folyamatokat észrevevők a kreatív egyéniség meglétét hangsúlyozták, aki ugyan megkötöttségek között, mégis egyéni módon alkot. A variálódás ilyen értelemben való felfogása egyszerre bírálata a derivációs elméletnek, a lesüllyedt művelődési javak elgondolásának és a folklórt társadalmi szempontból differenciálatlannak tekintő elképzeléseknek. Az egyéniség szerepe kettős: az átvétel során szelektál és értelmez, a megalkotás folyamatában pedig egyénít, legtöbbször a változó körülményekhez hozzáigazít. A → hagyomány alapja azonban a közösség: ez meghatározza az átvehető alkotásokat mind az egyén számára, mind attól kiindulóan. A közösségi szelekció ugyan nem olyan erős, mint ezt az → önkiigazítás törvényének feltételezésekor a földrajz-történeti iskola képviselői vélték, mindazáltal a variálódáson keresztül meghatározó tényező. Az egyéniség és közösség viszonya a folklorisztikában, az egyes művészetekben, műfajokban különbözőképpen valósul meg. Az előadás során mindkét elem másként kerül elő, mint az alkalmazott művészetekben. Az egyéniséghez kötött műfajok (mese, élménytörténet) másképpen közösségi jellegűek, mint pl. a csoportosan végrehajtott dramatikus szokások. Mindazáltal a leginkább individuális alkotások (pl. saját magának készített dísztárgy) formakincse, funkcionális megkötöttségei is közösségi jellegűek; más oldalról a legmesszebbmenően közösségi megnyilvánulások (pl. a viselkedés szokásszerű elemei) is tartalmazzák a választás mozzanatát. Esztétikai értelemben az egyéniség az egyes alkotások alakítását végzi, új alkotásokat vagy új műfajokat a folklór keretén belül nem hozhat létre: ha egy alkotás nem mutatja a közösségi befogadás (és variálódás) tüneteit, nem tekinthető folklór jellegűnek. (→ még: közösség, → közösségi jelleg, → átadás, → átvétel) – Irod. Ortutay Gyula: Fedics Mihály mesél (UMNGy I. Bp., 1940); Péter László: Egyéniség a népkultúrában (Szeged, 1947); Marót Károly: A népköltészet elmélete és magyar problémái (Bp., 1949); Dégh Linda: Az egyéniségvizsgálat perspektívái (Ethn., 1960); Ujváry Zoltán: Az egyén szerepe a népszokásokban (Ethn. 1965); Ortutay Gyula: Halhatatlan népköltészet (Bp., 1966); Voigt Vilmos: A folklór esztétikájához (Bp., 1972); Ortutay Gyula: Hungarian folklore. Essays (Bp., 1972).
Voigt Vilmos
