fáklya
fáklya: világításra használt farúd vagy vessző, nád- vagy vesszőnyaláb, amelyet, hogy fénye nagyobb és tartósabb legyen, szurokkal itattak át vagy kentek be. A szó a középkori műveltség elemeként került nyelvünkbe, közvetlen előzménye a latin fax (’fáklya’) kicsinyített alakváltozata, a facula. Azokon a vidékeken fordult elő a közelmúlt és a recens néprajzi gyűjtések tanúsága szerint, ahol fenyőszurok előállításával is foglalkoztak. A középkorban és az újkor elején a társadalom felsőbb rétegeiben is elterjedt világítóeszköz volt, amelyet zárt térben is és szabadban is használtak. Napjainkban visszaszorult, ünnepi felvonulásokon gyárilag készített fáklyaszerű eszközöket használnak. Hagyományos fáklyákat a legutóbbi időkben az éjszakai halászat segédeszközeként vettek igénybe. A fáklya szóval azonos eredetű a → fokla, amelynek használata egyszerűbb előállítása miatt szélesebb körben tovább élt. (→ még: fakéreg) – Irod. Márkus Mihály: A magyar népi világítás (Népr. Ért., 1940); Kiss Lajos: A Nyírség halászata (Ethn., 1943).
Filep Antal
