fehér ló mondája
fehér ló mondája: régi magyar jogszokás emlékét őrző, hiteles monda a → honfoglalás mondaköréből; szájhagyományból került középkori történetíróink munkáiba, akik a honfoglalás különböző szakaszaihoz kapcsolva idézik. Zalán bolgár vezértől a Bodrog és a Sajó, majd a Duna-Tisza közét, Mén Maróttól Bihart egyaránt fehér lóért cserébe veszi birtokába, szállja meg Árpád (Anonymus 16., 38. és 19. fej.). Teljesebb alakjában késői krónikáink rögzítik (Nemzeti Krónika, 28. fej., Budai, valamint Dubnici Krónika). Eszerint a magyarok a Duna mellékén uralkodó morva fejedelemnek fehér lovat, aranyos nyerget és kötőféket küldenek, s viszonzásul földet, füvet és vizet kérnek. Szvatopluk (a régebbi változat szerint atyja, Marót) válaszára: „vegyenek, amennyit akarnak, ezért az ajándékért” Árpád immár jogaira hivatkozva veszi birtokába Pannóniát, s futamítja meg az ellenálló morva fejedelmet. – Általános felfogás szerint a monda alapja a föld vásárlásával kapcsolatos ősi jogszokás, szerződés értékű jelképes szertartás, amelyet a magyarok a mit sem sejtő idegennel szemben érvényesítenek. A jelképes birtokszerzésnek a perzsáknál szokásos hasonló gyakorlatát Hérodotosz is ismeri, arab forrás később, a honfoglalással egyidejűleg mint keleten érvényes szokást említi. E szokás alapja az a hiedelem, hogy az országból, településből, házból kihordott föld, por vagy bármilyen tárgy az országot, tájat stb. ellenséges erők hatalmába juttatja. A csuvas, votják, mordvin nép körében századunkig élt a lopott föld termékenyítő hatásában, ill. a meglopott terület termékenység-vesztésében való hit, amelyre rítusok épültek, de amelyből egyúttal népek közti háborúskodások is származtak. A Marót-Szvatopluk alakjához fűzött monda értelmezésében nehézséget jelent a magyar-morva érintkezések 9–10. sz.-i állandósága, úgyszólván kivétel nélkül baráti jellege. – Irod. Sebestyén Gyula: A magyar honfoglalás mondái (II., Bp., 1905); Györffy György: Krónikáink és a magyar őstörténet (Bp., 1948); Fehér Géza: Les fouilles de Zalavár (Arch. Ért., 1974).
Sándor István
