fejés
fejés: A kézi fejésnek állatfajták és a fejő személy testhelyzete szerint elkülöníthető módozatai vannak. – A juhot mindig hátulról fejik. Rendszerint tuskón, → fejőszéken ülve, két kézzel végzik ezt az igen fárasztó munkát, amely nagyobb nyáj esetén több óráig eltart. Az állatot nem kötik meg, hanem egy szűk nyíláson át egyenként engedik a fejőjuhász elé. A juh fejés kifejezetten férfimunka, de esetenként a juhászok feleségei is értenek hozzá. Az asszonyok, gyermekek feladata azonban inkább a juhok terelése a fejőnyíláshoz (→ esztrenga), amelynek szintén számos változata ismeretes. A K-i palócoknál ismeretes a juhok esztrenga nélküli fejése is. A juhász sorba járja a karámba zárt juhokat és guggoló testhelyzetben fej. – A tehénnek több módozata ismeretes. A 19. sz.-ban a szállásokon tartott teheneket nem kötötték jászolhoz, szabadon jártak-keltek az → akolban, → karámban. Fejésük általában férfimunka volt. A férfiak a jószág mellé állva és meghajolva, fejüket a tehén hasának nyomva fél kézzel fejték a félszilaj teheneket, miközben másik kezükben a fejőedényt tartották. Egyszerre két csöcsöt tudtak fejni, külön az első párat és külön a hátsó kettőt. Mikor a jószág továbblépett, a fejő is lépett utána. Cserépköcsögbe, kisebb faedénybe, a tolnai Sárközben pedig tökhéj edénybe (kapinya) fogták fel a kifejt tejet. A megfogott, lekötözött tehén fejése lábujjhegyre guggolva vagy ülve történik. A fejő személy mindig a tehén jobb oldalán helyezkedik el. A fejőedényt bal kezében tartja és másik kezével fej, gyakrabban a földre helyezi vagy a térdei közé szorítja és két kézzel fej. A guggoló testhelyzetben történő fejés a 20. az. első évtizedeiben a Tiszántúl és Erdély nagy részén még szokásban volt. Feltehetőleg ősi, keletről hozott fejési mód ez a magyarságnál. Az utóbbi évszázadban a térdelő helyzetben történő fejés csak elvétve fordult elő Erdély elzárt vidékein. Korábban elterjedtebb lehetett, pl. az 1576-ban kiadott Nagyszombati Kalendárium április hónapot szimbolizáló képén térdelve fejő asszony látható. A 19. sz. második felétől kezdve a szürke magyar szarvasmarhát fokozatosan felváltották jól tejelő tarka fajtákkal, ezzel egyidejűleg a tartásmód is belterjesebbé vált. Az istállós tartás terjedésével a tehérnfejés csaknem kizárólagosan női munkává vált, ugyanakkor a fejőedények mérete növekedett. Ezzel párhuzamosan a többi fejésmód rovására is mindenütt a fejőszéken ülve történő fejés terjedt el, melynél a fejőedényt a földre helyezik és két kézzel szaporán végzik a munkát. A rugós tehenek megfékezésére számos eljárást eszeltek ki: pl. a gúzst. – Irod. Belényesy Márta: Viehzucht und Hirtenwesen in Ungarn im 14. und 15. Jahrhundert (Bp., 1961); Andrásfalvy Bertalan: A sárköziek gazdálkodása a XVIII. és XIX. században (Pécs, 1965); Varga Gyula: A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában (Debrecen, 1972).
Fejőzsétár
Guggolva fejés (Gyímes, v. Csík m.)
Paládi-Kovács Attila
