folklorisztika (Magyarországon)

Teljes szövegű keresés

folklorisztika (Magyarországon): A folklór tudományos tanulmányozása különböző területeken egymással is összefüggésben alakult ki, a népköltészet, a népzene és a népi tánc kutatása egyfelől igen szoros egységet alkot, másrészt a művésziségükben felfogott népköltészet, népzene, néptánc, népművészet kutatása is elválaszthatatlan egymástól. A népszokások kutatása összefügg a zene és a szövegek vizsgálatával, másrészt pedig a néphit ( népi hitvilág) kutatásával, ami ismét közel áll néhány népköltési műfaj (hősepika, monda, hiedelemtörténet) vizsgálatának redményeihez. Mindazonáltal a szoros értelemben vett folklorisztika szűkebb, hiszen a folklór különböző jelenségeinek egyidejű vagy egyszempontú vizsgálatára kevés kutató képes, és a tudományos iskoláknak is ritkán terjed ki egységesen a figyelme. – A folklór iránti differenciálatlan érdeklődés korában a folklór minden jelensége szinte egyformán bukkanhat szem elé. Középkori hivatásos irodalmunk és történetirodalmunk főként az epikus folklór alkotásaira hivatkozik, egyházi szertartásaink megszilárdulásával kapcsolatban leginkább a később népszokássá váló ünnepi és hétköznapi gyakorlatról értesülünk, a hitvédelem néha a néphitre is vonatkoztatható adatokat szolgáltat. Európa-szerte a reneszánsz és a humanizmus fordul a folklór irányába, ennek közvetett nyomait nálunk is megtaláljuk, de közvetlen folklorisztikai gyűjtésre nálunk ekkor nem kerül sor. – A reformáció nemzeti nyelvű műveltségeszménye kiszélesíti a hivatásos kultúra kereteit, és a figyelembe majdnem a folklór egésze befér: trufák, szólások, hiedelmek, bájoló imádságok, epikus és lírai népköltészeti műfajok nyomaira bukkanunk. A világot járt magyar tanulók, prédikátorok, követek másutt is megfigyelik a hasonló jelenségeket. Különösen megnő a magyar adatok fontossága a 16–17. sz.-ban, amikor Európa figyelmét magukra vonják a török háborúk. Mindkét hadviselő fél részéről maradt ránk a magyar folklórra vonatkozó adat, a keleti forrásokat azonban mindmáig kevéssé ismerjük. A kor folklórján belül nagyszabású átalakulás figyelhető meg. Legjobban a tánc-zene-dal jellegének megváltozása dokumentált. A páros tánc, a strofikus szerkezetű zene és szöveg metszeteken, kéziratos énekeskönyvekben, a kortársi Ny-Európa kottáiban és közvetett adatok egész sorában maradt ránk. Hasonló ehhez a prózai folklórban a trufa, novellamese, fabula elterjedése, bizonyos mértékig az anekdota vagy az egyszerűbb történetté fejlődő szólás megjelenése. Ezt főként irodalmi, átdolgozott formában ismerjük, mindazáltal érdekes dokumentumok. – Valószínű, hogy különösen a némi állandóságot képviselő 17. sz.-ban bontakozik ki az ún. „keleti hatás” folklórunkban, amelyet hosszú ideig jóval régibb, gyakran egészen az őstörténet koráig visszanyúló kapcsolatokkal bonyolítottak össze. A balkáni népek saját hagyományával összekevert keleti zenei, díszítőművészeti és talán költészeti motívumok népszerűekké válnak, bár néhol (pl. öltözetben, a kerámia díszítésével) gyakran kerülő úton, olasz vagy francia orientalizmus nyomán terjednek el hasonló jelenségek. A politikai széttagolódás felismerhetővé teszi a lokális különbségeket is. Egymással összefüggő folyamatként jelentkezik a manierizmus, a barokk, a rokokó folklór iránti érdeklődése. Megfigyelhető ez a formák finomabbá válásában, találós kérdések, szólások „metrikai” állandósodósában, az apró díszítőmotívumok megjelenésében, a bonyolultabb strofikus formák szöveg, zene és tánc keretében való elterjedése nyomán, és az iskolai színjáték, meg a vallási népünnepek révén az ünnepi szokások teátrálisabb voltában, tartalmilag pedig az ideológiai, allegorikus magyarázatok megjelenésében. Korábban a folklór alkotásai magukat adták: most a vallásos, nemzeti ideológia motívumai bukkannak fel bennük, előbb formai jegyként, később állandó tartalmi elem gyanánt. Ami a folklór iránti érdeklődés középpontjait illeti: egyházak és iskolák hovatovább állandó figyelmet fordítanak e jelenségre is. Mindez mégsem nevezhető tudományos folklórkutatásnak. – Az új korszak, a voltaképpeni folklorisztika kezdete igen hosszúra nyúlik, és kialakulásának folyamatából mindmáig inkább csak a csúcsok és végeredmények láthatók. Valószínű, hogy a 18. sz. nemzeti és vallási ideológiájából származik a folklór néhány formája (eposz, mitológia) iránti érdeklődés. Ez torkollik azután a felvilágosodás, a preromantika és romantika hármas sodrában (Kulcsár István, Gaál György) egyrészt a paraszti életmód szakszerű (statisztikai, történeti, gazdasági, praktikus, nyelvi stb.) vizsgálatához, amely a reformkori tudományosságban éri el alsó csúcspontját, másrészt a folklórban a nemzeti múlt és önállóság jelképét látják (Kölcsey Ferenc). A reformer magatartás a népélet (és folklór) jelenségeinek pontos rögzítésével egyszerre el is utasítja a hagyományos életmódot, a konzervatív-nemesi múlthoz ragaszkodás viszont értéknek tekinti a népi kultúra sokfajta apróságát. A dilemma a reformkorban csak folytatódik, és voltaképpen egyetlen rövid periódusban, a szabadságharc idején látszik feloldódni. Ami az érdeklődés mozgató rugóit illeti, ez egyre inkább a népiesség eszmerendszerében található meg, vagyis egy esztétikai és emancipáló törekvésben, amely a folkórban elvileg a szépet keresi, gyakorlatilag ezt a történetiségben találja meg. Nem véletlen, hogy a nacionalizmus legártatlanabb változata jelenik meg ekkor a folklórkutatásban, a népiesség környező változatai (pánszlávizmus, indogermanizmus, dákoromán elmélet) reakciósabbak, kevésbé esztétikai jellegűek, ugyanakkor (a német és a szláv folklorisztikai kutatásokban) sokkal gyakorlatibbak és nagyobb távlatúak, mint a magyar folklorisztika. A másik feltűnő körülmény a romantika furcsa megjelenése a magyar folklorisztikában. Annak ellenére, hogy a 19. sz. középső évtizedének hivatásos művészetében nálunk is uralkodóvá válik ez az irányzat, sőt mind német, mind francia változatát közvetlen szálak fűzik is hazánkhoz, romantikus folklorisztikai ideológia ekkor nem alakul ki, a vezető elvek a régibb, nemzeti-történeti elképzelések alapján állnak, az újabb gondolatokat pedig a klasszicizmusból és a hegelianizmusból (Arany János, Erdélyi János) veszik át. A sikertelen forradalom után megtorpan a folklórkutatás lendülete, megkezdődik viszont a szaktudomány kereteinek gondosabb kiépítése, és az az 1870-es évektől állandónak tekinthető kutatási lehetőségeket hoz létre. – A 18. sz. utolsó harmadától kezdődő évszázados kutatás tematikailag igen gazdag. Állandósul és egyre megerősödik a népköltészet vizsgálata. Dalok, mesék, mondák kerülnek a középpontba, a balladák csak a korszak végére bukkannak fel teljes elragadtatást váltva ki (Kriza János). A népzene területén a „közkeletű” dalok uralkodnak, társulva az új stílusú táncokkal (csárdás, verbunkos). Egy kissé differenciálatlan a népzene, a népies műzene, a cigányzene fogalma, az első pozitivista dallamkiadványok és későbbiek. Mégis, kissé társadalmiatlan szemlélettel ez a korszak alapozza meg zenekutatásunk történetiség-felfogását. A népművészet kutatása közvetlenül nem fejlődik ki, csak a kor végére bontakozik ki a nemzeti művészettörténet és régészet ideája, enélkül pedig népművészetkutatás is aligha képzelhető el. A szövegfolklór és a néphit vizsgálata az ősköltészet (legkivált a magyar „mitológia” meg az „elveszett” naiv eposz) (Ipolyi Arnold, Csengery Antal, Arany László) kutatásának szolgálatában áll. Lassan és nem viták nélkül kodifikálódik az összehasonlító folklorisztika, kialakul ennek szűkebb finnugrisztikai és tágabb uráli-altáji (esetenként kaukázusi) távlata. A reális kutatási program (annak ellenére, hogy élénken indul a környező népek folklorisztikája, és magyar vagy hazai kutatók is dolgoznak a környező nem magyar folklór feltárásán) határozott formában nem bontakozik ki. A szokások kutatása marad leginkább hátra, itt szinte csak a kuriózumok kereséséig vagy elemi leírásokig jut el a kutatás. Elkezdődik viszont a területi összegezések, sőt hovatovább a monográfiák kiadásának sorozata, bár ez a munka inkább a következő periódusra jellemző. Megkezdődik a Magyar Népköltési Gyűjtemény könyvsorozatának publikálása, megszerveződik a Magyar Néprajzi Társaság és szakfolyóirata, az Ethnographia, sőt egy időre működik a nemzetközi közvélemény tájékoztatás céljait szolgáló Ethnologische Mittelungen aus Ungarn. Néhány kérdésben (cigánykutatás, finnugrisztika, orientalisztika) Hermann Antal, Munkácsi Bernát révén a magyar tudomány nemzetközi hírnévre és szerepre tesz szert. A szorosabb értelemben vett folklorisztika keretében nagyot fejlődik a népmesék, népdalok, balladák, néphit kutatása. Már kevésbé szakszerű módon, de nagy összefoglalások látnak napvilágot a szólások, gyermekjátékok köréből, bizonyos zenetörténeti és tánctörténeti munkák is megszületnek. Egy kissé később, már az I. világháború évtizedével készül el népművészetkutatásunk első nagy összegezése (Malonyai Dezső). Feltétlenül külön kell említeni az országos, megyei, városi és más helyi monográfiák sorozatát, ezek legtöbbjében mindmáig sem értékesített hatalmas (bár egyenetlen) anyag található. A kor módszere a pozitivizmus, inkább filológiai és történeti, mint összehasonlító jelleggel (Katona Lajos, Kálmány Lajos). Elméletül – ha a nemzeti tudományok tág elgondolásán belül gondolnak ilyesmire – pszichológiai és nyelvi analógiák kínálkoztak, és ezt a néplélektan eidetikus tudományként való felfogásával építették bele műveikbe a kutatók. Tulajdonképpen szigorú módszertan nem alakult ki sem a gyűjtés, sem az anyag tárolása (raktározása, katalogizálása), sem annak publikálása terén. Voltaképpen ezt célozta a századforduló után külföldi minták követőjeként létrejött újabb magyar módszertan (Folklore Fellows magyar osztálya, Sebestyén Gyula), amely – éppen közérthető és szükséges szigorúsága következtében – hosszú idő óta megszabja bizonyos folklorisztikai feladatok elvégzésének mikéntjét. Ennek érdekköre elsősorban megint csak a népköltészet (főként a mesék, később a mondák, bizonyos mértékig a szólások és találós kérdések) köreire terjedt, ezzel összefüggésben, az őstörténeti vonatkozások egyirányú hangsúlyozásával folytatódott a néphitkutatás, de ennek önálló módszertanáról nem beszélhetünk. A két világháború közére lehanyatlott a néptánc-, népszokás- és népművészetkutatás. A harmincas évek újabb irányzatai ( falukutatás), valamint a szociológia kezdődő behatolása a folklórba nem a tudományos módszert segítette elő, inkább a kutatás célját és társadalmi felelősségét szabta meg. Ez időben alakult ki viszont a magyar népzenekutatás azóta világhírűvé váló iskolája: az egyetemes zenefolklórban vérbeli ethnomuzikológia, itthon inkább történeti tudomány, amely a nemzeti tudományok sorába illeszkedik be, sőt időnként azoknak etikai példát is szolgáltató erővé vált (Bartók Béla, Kodály Zoltán). – A két világháború közti magyar folklorisztika önálló tudománytörténeti monográfiát érdemlő, igen bonyolult korszak, amelyet az eddigi feldolgozások és visszaemlékezések nem tártak fel minden oldalról. Ami a kutatás szervezetét illeti, e korban a Magyar Néprajzi Társaság elveszti egyetemes jellegét, viszály alakul ki a folkloristák és a Néprajzi Múz. etnográfusai között, nem sikerül megteremteni a folklorisztika központi archívumát (ezt előbb a múz.-ban, majd az MNM keretében tervezik), akadozik a sorozatok kiadása. Másrészt új irányzatok bukkannak fel, amelyek voltaképpen a következő korszakban folytatódnak, nyerik el betetőzésüket. Kibontakozik a népiesség folklorisztikai vetülete, több-kevesebb nyoma van a pszichológiai, vallástörténeti, sőt a fenomenológiai módszertannak. A finn iskola nyomán nálunk is felbukkant földrajz-történeti irányzat szinte moccanatlan, és programjai ellenére sem ad összefoglaló munkákat, mégis egy kissé elvei feladásával is a történetiség és az ősköltészet problémaköre felé orientálódik (Solymossy Sándor). Az ezzel szemben álló erők kezdetben az etnológiai, pszichológiai, társadalomtudományi szemlélet elegyével jelentkeznek, később világossá válik a program: a szorosabban vett folklorisztikában kibontakozik az egyéniségkutató irányzat (Marót Károly, Ortutay Gyula), és a folklórkutatás távlatait tekintve minden a magyarságtudomány érdekszférájába kerül, amelynek egyik oszlopa éppen a néprajz. 1934-től katedrája van a néprajznak Bp.-en, és bizonyos szegedi előzmények folytatásaképpen a negyvenes évekre előbb rendkívüli, majd rendessé váló folklorisztikai oktatás bontakozik ki Szeged, Bp., Kolozsvár egyetemein. Tudományos intézetek (Magyarságtudományi Intézet, azelőtt Országos Táj- és Népkutató Intézet, végül Néptudományi Intézet, Kolozsvárott az Erdélyi Tudományos Intézet) programjában előkelő helyet kap a folklorisztika és a néprajz egységes szervezetébe való betagolódás, jele a Néprajzi Múz. keretében végre 1939-től megszerveződő, központi archívum, az Ethnológiai Adattár. A kutatás és feldolgozás nagy lendülettel folyik, és a felszabadulás után a Néptudományi Intézet, valamint a bp.-i egy. irányításával gondos tudománytörténeti analízissorozat lát napvilágot (A Magyar Népkutatás Kézikönyve), amelyben először szerepel együtt a folklorisztika minden válfaja: a zenetudománytól a népművészetig, a néphit kutatásától a népnyelvi vizsgálatokig. Központi irányítás alá kerülnek a múzeumok, és a Magyarországi Múzeumok országos Központja irányításával új alapokra kerül a néprajzi muzeológia is. Több változtatás után az 1950-es évek elejétől alakul ki egy másfél évtizedig nagyjából állandó tudományos szervezet. A folklorisztikai kutatásnak is központi fóruma ekkor a Néprajzi Múzeum. 1951-től rendszeressé válik a folklorisztika egyetemi oktatása, a bp.-i egy.-en katedrát kap e tudomány, Debrecenben és Szegeden is a néprajzi oktatás részeként állandósul. Bizonyos integrálódás figyelhető meg mindenhol, és ennek betetőzéseként a magyar folkloristák kivehetik részüket a nemzeti tudományok által készített zenei, művészeti, irodalomtudományi, színháztörténeti stb. összefoglalásokból is. E korszakban a folklorisztika társadalmias néprajzi szemléletre alapozódik, amelyben újabban ismét határozottan érvényesülnek a történeti és etnikai vonatkozások. Bizonyos rövid időtől eltekintve az összehasonlító kutatás minden irányban kifejlődik. A korszak legjelentősebb folklorisztikai vállalkozásai az Új Magyar Népköltési Gyűjtemény (szinte kizárólag meséket publikál), valamint a sokoldalú népzenei publikációsorozat ( Magyar Népzene Tára, A; Népzenei Monográfiák stb.), amely szervezetileg lazábban kapcsolódik a folklorisztika más műhelyeihez. Megindul több nagyszabású munka (népmese-katalógus, népdalkataszter, ezt követi később a mondakatalógus) és a munkás folklór, majd később a városi néprajz kutatása is folklorisztikai jellegűnek nevezhető. A néphitkutatás történeti és összehasonlító vonatkozásokat keres (Diószegi Vilmos), irodalomtörténeti koncepciók jegyében folytatódik a népszokások és népi színjátszás vizsgálata. Az 1950-es évek népitánc-mozgalmának lehanyatlása után tovább folyik e téren is a kutatás, és sok ponton már felzárkózott a népzenevizsgálat nemzetközileg méltán elismert színvonalára. Belső viták termékenyítik a kutatást, különösen a folklorisztika néprajzi aspektusai kerülnek sokrétű megvilágításba. Forradalmasodik a gyűjtés technikája (magnetofon), javaslatok hangozhatnak el az archiválás korszerűsítéséről (lyukkártyák, számítógépek alkalmazása), a népművelő folklorisztika is felhasználja a film, a rádió és televízió kínálta lehetőségeket. – Az utóbbi évtized ismét újabb, átmeneti szakasznak nevezhető. Szervezeti átcsoportosítások egész sora következik be. A vidéki múzeumok önállósága növekszik, ezzel egyszerre érdeklődésük a helytörténet felé fordul, és a folklorisztikai muzeológia lehetőségei csökkennek. A népművészet kutatása kivételével a Néprajzi Múzeum megválik a folklorisztikai feladatoktól. A megszerveződő Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutató Csoportja veszi kézbe a teljes szövegfolklór-kutatást, valamint a folklorisztika elméletének kidolgozását. Szakarchívumokat alapít, főként olyan területen, ahol az korábban nem volt lehető (népdal, monda, szólás, néphit, népszokás). Ez az intézet koordinálja az egész hazai folklorisztikát. A Népzenekutató Csoport (1974-től Zenetudományi Intézet) feladata a népzenei és néptánc-vizsgálatok folytatása. Voltaképpen csak a munkásfolklór marad más keretben, ezt többé-kevésbé szétszórtan irányítják. Megszilárdul az egyetemi folklorisztikai oktatás. A debreceni egyetemi néprajzi tanszék évkönyve, a Műveltség és Hagyomány (1959–) rendszeresen közöl folklorisztikai cikkeket. Az ELTE folklór tanszékén 1966-ban tudományos igényű jegyzet látott napvilágot, 1970-től évkönyv ( Artes Populares), 1971-től szöveggyűjtemény ( Folcloristica) sorozata kezdődött meg. Módszertani szempontból az utóbbi évtized a kiszélesülés és megszilárdulás korszakának tekinthető. A magyar folklorisztikai iskola további eredményeket ért el itthon és külföldőn egyaránt. Határozottá vált és 1965 óta immár programmal is rendelkezik az összehasonlító finnugrisztikai folklorisztika, ennek kiépítése és tudományos intézetbe csoportosítása most vált időszerűvé. A folklór jellegű textológia a megformálódás stádiumán túljutott. Bizonyos fórumokon elhangozhatott a nemzeti tudományok és a művelődéstörténet kereteibe való beilleszkedés megteremtésének szükségszerűsége is. Érdemes kutatók és irányzatok tudománytörténeti szemléje hovatovább sorozatban készül, és a tudománynépszerűsítés is megtalálta a maga méltó helyét. A mo.-i szaktudományos folklorisztika első évszázadának végén nemzetközileg is ismert, sikeres tudomány, amelynek eredményeit ünnepi alkalmak veszik számba. Módszere egyre inkább tudományközi jellegű, a népi kultúra egészére kiterjed, és metodikai szempontból is több fontos témát dolgozott fel (szóbeliség). A jelen periódusban a recens vizsgálatok sorába beillesztette a változásvizsgálatokat, történeti témákat kutatván pedig a társadalomtörténet és különösen a társadalmi tudat specifikus vonásainak feltárásán fárad. – Irod. Ortutay Gyula: A magyar népköltési gyűjtemények története (Ethn., 1939); Marót Károly: Fejezetek a magyar néprajz módszertanához (klny., Bp., 1940); Tálasi István: Néprajzi életünk kibontakozása (Bp., 1948); Ortutay Gyula: A magyar néprajztudomány elvi kérdései (Ethn. 1949); Ortutay Gyula: The Science of Folklore in Hungary Between the Two World Wars and During the Period Subsequant to the Liberation (Acta Ethn., 1955); Ortutay Gyula: Írók, népek, századok (Bp., 1960); Cocchiara, Giuseppe: Az európai folklór története (Bp., 1962); Dorson, Richard M.: Folklore Research around the World (New York, 1962); Vargyas Lajos: Folk Music Reaearch in Hungary (Bp., 1964); Gunda Béla: The Science of Ethnography and Folklore (Science in Hungary, Bp., 1965); Gunda Béla: Ethnography and Folklore in Hungary (Science and Scholarship in Hungary, Bp., 1975).

Fonográfba éneklő férfiak (Kisgyőr, Borsod m., 1920-as évek)
Voigt Vilmos

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages