hajóvontatás

Teljes szövegű keresés

hajóvontatás: a fahajóknak állati vagy emberi erővel, a folyó árja ellenében történt vontatása, húzása. Leginkább lovas fogatokkal végezték; öszvérfogatot ritkán, szamarat sohasem alkalmaztak hajóvontatásra, az ökörfogat lassúsága miatt nem volt kifizetődő. Az ökör azért sem jöhetett számításba, mert azzal nagyon nehéz lett volna az átköltözést végrehajtani. A vontató fogatok épp úgy nem tartoztak a hajóhoz, mint a hajósnép sem. A vontató fogatot, a cúgot a hajóvontatásra társult kocsisok vagy fuvarosok lovai s maguk a kocsisok alkották. A fogat vagy cúg nagysága mindig a hajó nagyságától, a folyó sebességétől, vízállásától, valamint attól függött, hogy teher alá (üresen) mentek-e, vagy terhelt hajót kellett vontatni. Bármilyen hajót csak a következő feltételek biztosítása után lehetett vontatni: mindenekelőtt szükség volt kormányosra, aki lehetett maga a hajó tulajdonosa is, a kormányos volt a hajó felelős parancsnoka a hajóvontatás alatt; szükség volt továbbá hajósnépre, hajósokra is, a hajó nagysága szerint 6–8 vagy 12 férfira, akik kikelettől kifagyásig szerződtek a hajóra, és szükség volt a vontató fogatra vagy cúgra. Mindezekről a hajósgazda, a hajó tulajdonosa gondoskodott. A hajósnépet természetesen nem egyenként szedte össze, hanem megállapodott a kráncmajszterrel, aki aztán mint bandagazda összeszedte az embereket. A kocsisokat, fuvarosokat, vagyis a vontató fogatot is a hajósgazda fogadta fel, vagy az ő képviseletében a kormányos, aki ezt úgy csinálta, hogy szólt egy vállalkozó kocsisnak: a kocsisgazdának, fuvarosgazdának, szekeresgazdának vagy más néven kaparásnak (Szeged), aki aztán összeállította a cúgot. Rendszerint 2, 3 vagy 5 kocsis állt cimborába a hajó nagysága szerinti lószámmal. A kocsisok, ellentétben a hajósokkal, mindig csak egyszeri vontatásra szegődtek a hajóhoz: az elindulás helyétől a célig vontatták a hajót. Igyekeztek minél gyorsabban célhoz érni, s minthogy szakmányba, átalányba vállalták a munkát, nem örültek a dángubálásnak. Miként a hajósok, a kocsisok is maguk gondoskodtak élelmezésükről és lovaik takarmányozásáról. Mivel lefelé nem kellett vontatni a hajót, a kocsisok a cél elérése után igyekeztek haza, hogy újabb fuvart vállaljanak. A hazafelé vivő utat szekéren tették meg, ezért szekereiket mindig magukkal vitték, azokat szétszedett állapotban a basaljában helyezték el, ugyanide rakták lovaik abrakját is, ha nem volt a hajón erre a célra külön ún. zabhombár. A takarmányt, ha kellett, mindig útközben szerezték be a falvakban, vagy a part menti csárdák gazdáinál, leginkább azonban azzal voltak, amit a lovak a pihenők alkalmával és éjjel legeltek. A vontató fogatnak jól összeszokottnak kellett lennie; szükség volt egy megbízható ügyes lóra, amelyik az élen haladt és betöltötte a vezérló, a preznyák szerepét. A preznyák feladata volt, hogy a vontatóláncot vagy rudat mindig kifeszítve tartsa. A preznyák rendszerint egyedül is elvezette a fogatot; mindig tudta, hogy hol kell haladnia, és diktálta a többieknek a tempót. Legtöbbször azonban az egyik kocsis irányította vezetve, esetleg fel is ült rá. Ezt a kocsist első kocsisnak, vagy pedig a ló után preznyáknak nevezték. A fogatban volt nyerges ló is, rendszerint a víz felőli utolsó ló. Nyeregből csak a magyar kocsisok hajtottak, de azok is csak akkor, ha sok volt a ló; a „rác”-ok földről hajtottak. Rendszerint két kocsis volt a fogat mellett. A jól összeszokott, begyakorlott fogatot vezényszavakkal is tudták kormányozni. Mindenre volt vezényszavuk; ha pl. átköltözéshez kellett a hajót felgyorsítani: „...hajló hééé!...”-t kiáltottak, ha meg kellett állni: „...hóha hóóó...”-t, amikor pedig azt akarták, hogy a fogat távolodjék a partkoronától, a víztől, ezt kiáltották: „...kijjebb hééé!...”, ha a víz felé kellett tartani: „...Dunáraaa” (még a Tiszán is gyakran ezt kiáltották!). Amíg két kocsis a fogatot, a cúgot irányította, azalatt a többi zabló volt, azaz pihent. Pihenők idején a zablók kötelessége volt a lovak ellátása, legeltetése is, valamint az, hogy a főzéshez tüzelőről gondoskodjanak. Ha pedig bográcscimboraságban voltak (együtt, egy közös edényben főztek), a főzés is az ő feladatuk volt. A kocsisok ha tehették, halásztak a maguk étkezésére, de leginkább a halászoktól vették a halat. Gondosan ügyeltek arra is, hogy a lovakat egyenletesen „hajtsák”; a legnehezebb feladata mindig a turtujás lónak volt, azért azt napjában többször leváltották. Ez a feladat sorba járt a lovakon, kivételt csak a preznyák képezett, az mindig vezérló volt. – A jobbágyság fennállása idején a hajóvontatás gyakran robotmunka volt. A földesurak jobbágyaik kötelességévé tették, hogy hajóikat vontassák. A folyó menti falvak jobbágyai gyakorlatból ismerték a hajóvontatás minden részletét, ezért ha úgy hozta a szükség, mindig kisegítették a megszorult hajókat; ideiglenes munkára: kukázás, siftelés stb. is mindig készen állottak. Némely folyam menti község lakossága pedig egyenesen hajóvontatásból élt. Kivált a zsellérek igyekeztek lovakat szerezni, és mint fuvarosok jó módra tettek szert a hajóvontatásból; a jobbágyság idején ez a foglalkozás a szabadság, a viszonylagos függetlenség egyik módja volt. – A kocsisok, fuvarosok vagy szekeres gazdák a zordabb idők beálltával lovaikat nem éjszakáztatták a szabadban, hanem éjjelre mindig beszállottak velük a legközelebbi faluba, ahol istállót fogadtak lovaiknak és takarmányt vettek. A folyók mentén mindenütt kialakultak a vontatók szállásai; mindenütt ismerős helyre mentek, sokszor apáról fiúra szállottak az ismeretségek. Ezekbe a falusi szállásokba azonban mindig csak a soron levő zablók vitték be a lovakat, a többi kocsis kint maradt a hajón és rendszerint a hombárban vagy a basaljában háltak. A hazavezető út is kialakult volt, itt is megvoltak a pihenő-, éjszakázóhelyek, sőt gyakran még fuvart is találtak; nem mentek üresen visszafelé. – A hajóvontatásban részt vettek a hajósok is. Az ő dolguk volt mindenekelőtt a lovaskötél ( hajóvontató kötél), a vontatókötél kezelése; egy hajósnak pedig – rendszerint a legfiatalabbnak – állandóan a parton kellett gyalogolnia mint turtujásnak, hogy a suhán fennakadt lovaskötelet onnét lehányja, ezért kötélhányónak is nevezték ezt a hajóst. Rendszerint a kötél után haladt, mindig a part felőli oldalon, és kézzel vagy egy kétágú, villaszerű rúddal szabadította fel az elakadt kötelet; ha pedig komolyabb növésű kisebb fa állta útját a kötélnek, a nála levő fejszével gyorsan kivágta, így nem kellett időt vesztegetni a váltással, vagyis a vontatóláncot, a rudat nem kellett lecsatolni a lovaskötélről. Ha azonban valami miatt a fogatnak úgy kellett haladnia a cúgjárón vagy patingon, hogy olyan fa került közbe, amit nem vághattak ki, akkor a lovakat meghajlózták: a hajót szaladóra vették, és amíg ez a lendület tartott, a turtujás gyorsan átváltotta a kötelet. Ha pedig szaldomra került a sor, a lovaskötelet is segítette a turtujás a csónakba szedni és az őrfán átváltva a túlsó partra juttatni; hajós társai ilyenkor horgonyt vetettek, és átkötötték az ellenkező oldalra a csarnokköteleket, mert ezeknek mindig ellentétes oldalon kellett lenniük, mint a lovaskötelet tartó paránkás kötélnek. Ha pedig a hajó kukázásra vagy egyéb módon való előbbre vontatásra szorult, minden munka a hajósoké volt. A kocsisok ilyenkor is a hajón tartózkodhattak, sőt ha az volt az előnyösebb, lovaikat is a hajó mellé kötött lovas dereglyére szállították, hogy amint vége volt a kukázásnak, azonnal ráfoghassanak a hajóra. – Irod. Takáta Sándor: Kereskedelmi utak Magyarország és az örökös tartományok között a XVII. században (Magy. Gazdaságtört. Szle, 1900); Takáts Sándor: A dunai hajózás a XVI. és XVII. században (Magy. Gazdaságtört. Szle, 1903); Betkovszki Jenő: Adatok a szolnoki hajósok életéből (Ethn., 1954); Kovács Sándor: A drávai hajósok és talpasok életéből (Népünk hagyományaiból, 1956); Takács Lajos: A dunai hajóvontató út Tolna megyei szakasza (Népr. Közl., 1958); Juhász Antal: A deszki hajóvontatók (Móra Ferenc Múz. Évkve, 1964–65, Szeged, 1966); Kecskés László: A komáromi szekeresgazdák (Irodalmi Szle, 1969).

Hajóvontató abranyicák (hosszuk 60-65 cm). A legalsó felszerelve (A gyalogos vontatás eszköze az abranyica)

a) Hám spógáttal és matakkal. 1. spógát – 2. matak; b) Hám hevederének vége természetes nagyságban

Lovas hajóvontatók a komáromi erődítmény előtt a komáromi kalendárium borítólapján (19. sz. első fele)

Hajóvontatás lovakkal (a 19. sz. második fele)

Hajóvontatók Komáromnál (Werner litográfiája, 1844)
K. Kovács László

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages