hajtóvadászat
hajtóvadászat: a vadászat egyik alaptípusa. Az Alföldön századunk elejéig több hagyományos formáját gyakorolták. Az Ecsedi-lápon, a Nagy-Sárréten verzésük (vedlésük) idején a nehezen repülő vadlibákat, vadkacsákat botokkal verték agyon. A kora tavaszi és késő őszi ónos esők alkalmával az összefagyott szárnyú túzokokat csapatosan hajtották be a tanyaudvarra, karámba, akolba. Ezt a túzokfogást már 1781-ben leírták. Hajdúnánáson adoma is őrzi emlékét. Az ottaniak a városháza udvarába tereltek be egy csapat túzokot, s míg az áldomást itták, a madarak összefagyott szárnya kiengedett és elrepültek. A Hortobágyon és környékén a farkast, az összefagyott szárnyú túzokot, darut lóhátról üldözték és hurkos pányvával, ólomgombos karikás ostorral fogták el. Az ólomgombos karikás az üldözött farkas, madár nyakára csavarodott. A székelyeknél a közös farkasvadászatra az egész falu kivonult, s a fegyvereken kívül dorongokkal, fejszékkel üldözték a vadat. A Lápos-völgyi, a székely juhászok hosszú bot végére taplót, nyírkérget kötöttek, meggyújtották, e ezzel támadták meg a nyáj körül ólálkodó farkast, medvét. Hasonlóan cselekszenek a kárpáti ukránok és románok is. Kalotaszegen hegyes karókat vernek le a medve csapásába, megriasztják, s a menekülő állat a karókon átugrálva könnyen felnyársalódik. A vad útjába elhelyezett hegyes karókat ismerik a szlovákok, kárpáti ukránok, a lengyelek, a nagyoroszok, a lettek is. A kirgizek a nádasokban levágják a nád felső részét, hogy a hegyes nádszálakba a szökdelő antilopok belezuhanjanak, s halálra sebezzék magukat. Míg az ólmos esőben való túzokfogás az ökológiai tényezőkön alapszik, a hegyes karók alkalmazása történeti összefüggéseket sejtet. (→ még: szakasztás) – Irod. Hussty von Rassnya, Z. G.: Der ungarische Trappe (K. D. v. Windisch, Ungarisches Magasin, I. Pressburg, 1781); Andrásy Manó: Hazai vadászatok és sport Magyarországon (Pest, 1857); Szücs Sándor: A régi Sárrét világa (Bp., 1942); Gunda Béla: Contributions a l’étude d’un type de piége en Europe Orientale (Acta Ethn., 1955).
Gunda Béla
