harang
harang: az állattartásban a szarvasmarhára, lóra alkalmazható legnagyobb méretű (200–400 dkg-os) → kolompféleség. (Gyakori nevei még: delleng, dellengő, nagyharang, ladang, gulyaharang.) A harang szó valószínűleg török eredetű, a török–magyar érintkezések legkorábbi szakaszából. Tárgyi emléke a 18. sz.-nál korábbról nálunk nem maradt. Általánosan ismert, de formájában, nagyságában tájanként némi eltérések vannak. Legszebb példányai az Alföldről kerültek elő. A legelőn herélt lóra vagy idős kancára tették. Alkalmazták ökörre, tehénre, kisebb példányát ürü juhra, kivételesen kosra. A haranggal felszerelt állat a falkában vezető szerepet töltött be (vezető harangos, vezérürü), mert a harang hangja összetartotta az állatokat. Néha kószáló, bitangoló természetű állatra is tették, hogy ennek mozgását jobban megfigyelhessék. A harangot céhes vagy céhen kívüli mesterek, kovácsok, kolompárok készítették acéllemezből hajlítással, domborítással, melyet rézzel forrasztottak és futtattak. Ha elkopott, hangját elvesztette. Ekkor az Alföldön ütőjét kivéve, fület ragasztva hozzá → ivóharangot csináltak belőle. A harang felerősítése a jószág nyakára díszes rézcsattal ellátott szíjjal történt. A harang köznyelvi jelentése: templomharang. – Irod. Szabó Kálmán: A jószág jegye és billege Kecskeméten (Népr. Ért., 1932); Márkus Mihály: A jolsvai kolomposok (Emlékkönyv Kodály Zoltán hatvanadik születésnapjára. Szerk. Gunda Béla, Bp., 1943); Ligeti Lajos: A harang mint csörgő, csengettyű és kolomp (Magy. Nyelv, 1968).
Varga Gyula
