improvizálás, rögtönzés
improvizálás, rögtönzés: 1. a folklóresztétikában a variálódás egyik jelensége, a hagyománnyal szembeforduló aktualizálás, újítás. Az egyes változatok rendszerint alkalmazkodnak a körülményekhez (alkalomszerűség): a szövegbe szövik az időszerű eseményeket, utalnak a jelenlevőkre. Esztétikailag ennél több még a hagyományos műfajokban is a „kitölthető helyek” improvizálásszerű megfogalmazása. Pl. a mesében a hős három segítője, fegyverei és lova különböző sorrendben jelenhetnek meg, a mesélő improvizálásszerűen választhat a lehetőségek között. Az aktualizálható műfajokban (pl. szólás, időjárás-szabályozó megfigyelés, hiedelmek) az egyes esetekre alkalmazást nevezhetjük improvizálásnak. Itt is állandó és változó (invariáns és variáns) elemek dialektikájával találkozhatunk. Pl. az álommagyarázatban maga az álom variáns, a lehetséges magyarázható hiedelmek invariánsak, a kettő egyedi összekapcsolása pedig improvizálásjellegű. Más esetekben a műfajok lényege az improvizálás. Ilyennek tekinthető a → röpdal számos fajtája, általában a felkiáltások és a játékok számos formája. Gyakran a nem rögtönzött alkotás egyes részei kötelezően improvizálásszerűek: dalok és táncok „cifrázásai”, népművészeti tárgyak egyedi vonásai, a csúfolók személyre szóló részei, a népi szójátékok alkalmi mozzanatai. – 2. minden előadóművészetben az előadás maga is improvizálásnak tekinthető. Ilyen értelemben a népi színjátékok, színjátékszerű szokások, de a cselekményhez kapcsolt bármilyen szokás vagy hiedelem, sőt az egyéni előadót felvonultató mesemondás, éneklés, szólótánc is tartalmaz improvizálást. Ritkábban nevezik improvizálásnak a közösségi előadásban megvalósuló alkotások változtatásait, mivel itt a tudatos improvizálás megteremtése eléggé ritka jelenség. Az előadóművészetben az improvizálás a variánsok megjelenési formája, és mint ilyen, esztétikailag is jellemezhető, és néhány fajtájában, mint pl. a commedia dell’arte műfajában állandó művészi követelménnyé is vált. A folklór csak néhány műfajban (vásári folklór, kikiáltók, mulattatók) használja állandó jelleggel. – 3. a folklorisztikus művészetek közül a zene és kisebb mértékig a tánc él vele. A cigányzenében, szórakoztató zenében és az ehhez kapcsolódó táncokban előforduló improvizálás azonban már nem a folklór eredeti improvizációja, hanem szólisztikus jelenség. Ezt a korábbi művészetelmélet és folklórisztika gyakran összetévesztette a folklór jellegű rögtönzéssel, innen származott az a régebbi téves megállapítás, amely szerint a népzene egészében „adott szövegekre való improvizálás” lenne. Természetesen a folklórban mind a szöveg, mind a dallam egyformán változik, önállóan improvizálásnak hagyott része csak a műfaji sajátosságoknak megfelelő módon fordulhat elő. A népzenére jellemző szabad változatképzés nagyrészt improvizálás, bár ez a terminus igazában csak akkor tekinthető improvizálásnak, ha nem csupán pillanatnyi tartalmú rövidebb módosításról, hanem önállóbb szakaszok vagy egyenesen teljes darabok egyéni alakításáról beszélhetünk. Ilyen értelmű improvizálás a magyar népzenében már csak a sirató. Az improvizálás technikai alapja a zenében is a hozzáadás és változtatás, amihez egy adott alapséma, ill. strukturális típus átélése elengedhetetlen feltétel. A vokális népzenei improvizálás a recitatívban inkább szövegileg, mint dallamilag hoz egyénit, míg a strofikus képletekben az instrumentális improvizáláshoz közeledve a zenei elemeken módosít. Hazai zenei improvizálásunk részletes vizsgálata még a jövő feladata. – 4. Önálló kategóriaként a modern folklór-esztétika különleges figyelemben részesítette az improvizálás fogalmát. A modern színházelméletre támaszkodva, és ezt a strukturalista nyelv-felfogással (a langue és a parole ellentéte) kiegészítve az 1930-as években P. G. Bogatirev hangsúlyozta az improvizálás fontosságát. A népi drámában a következő formáit különbözteti meg: refrénszerű – egyéni szereplők és a „kórus” tagjai közti párbeszéd – szöveg nélküli cselekedetek. Ehhez veszi az előadás során az előadók és a közönség párbeszédeit. Később különböző (szóbeli, képzőművészeti, szokásszerű és szövegszerű) típusú improvizálások összevetése után megkülönbözteti egyrészt a kényszerű és a szándékos improvizációt. Az előbbi például feledékenységből, körülmények lényeges megváltozásából ered, és a leggyakoribb több kifejezési formát egyesítő alkotásoknál (pl. táncok, szöveges dalok), ahol az egyik tényező megváltoztatása a másik megváltoztatását követeli. Az utóbbi kifejezetten alkotó folyamat, legtöbbször a hivatásoshoz közel álló előadók (pl. epikus énekesek) körében általános. – Alkotáslélektanilag megkülönböztet másrészt előkészített és előkészítetlen improvizálást. Az előbbi esetén a változtatás az egész alkotásban végig megfigyelhető, következetes, nem egyszer kiszámított. Ilyen pl. egy mesébe más meséből átvett motívum felhasználásnak módja. Az utóbbinál a művész csak részben ura az improvizálásnak, annak pontos lefolyását nemcsak ő szabja meg. Ilyen pl. a lakodalmak alkalmával szokásos feladatmegoldás (ahol a találós kérdések a válaszoló előtt előre nem ismertek), vagy a közönséggel való előadói párbeszéd, ahol a közönség kérdései és feleletei is előre megismerhetetlenek, egyediek. Mindezekben hagyomány és újszerűség együtt jelentkezik. – A harvardi epikakutató iskola (orális formulaszerű költészet) külön foglalkozott az epikus énekesek improvizálásaival, és megállapította, hogy improvizálás nélkül nincs előadás, és maguk az alkotók is tudatában vannak annak, hogy művészi rangjukhoz tartozik az időnkénti változtatás, aktualizálás, színezés, motivizálás, improvizálás. Legutóbb a kommunikációelméleti folklorisztika javasolta, hogy az improvizálás fogalmát a performancia és a kompetencia kategóriával magyarázzák. Eszerint a folklór tradicionalizmusa a kompetencia invariáns elemeiben keresendő, míg a kompetencia variáns elemeinek a performancia során megvalósuló formája az improvizálás, egyszersmind a folklór jellegű improvizálás egyik legfontosabb jellemvonása. Itt láthattuk a művészi egyéniség kialakulásának alapjait is. (→ még: állandóság, → egyéniség és közösség, → előadás, → hagyomány, → újítás, → változat) – Irod. Ortutay Gyula: Variáns, invariáns, affinitás (MTA II. Oszt. Közl., 1959); Lord, Albert B.: The Singer of Tales (New York, 1960); Bogatirev, P. G.: Tradition and Improvisation in Folk Art (Moscow, 1964); Asztahova, A. M.: Improvizacija v ruszszkom folklore (Ruszszkij Folklor, 1966); Bausinger, Hermann: Formen der „Volkpoesie” (Berlin, 1968); Bogatirev, P. G.: Voproszi teorii narodnovo iszkuszsztva (Moszkva, 1971); Voigt Vilmos: A folklór alkotások elemzése (Bp., 1972).
Voigt Vilmos
