Isten
Isten: a magyar parasztság – keresztény vallásának megfelelően – teremtőként, legfőbb óvó-segítő és irányító-igazságosztó lényként tiszteli. Részvétele az egyházak hivatalos → kultuszában a mindenkori előírásoknak megfelelő volt, de az Istenhit és kultusz számos egyéb – felekezetenként is különböző – hagyománnyal is színeződött. Ezek részint kereszténység előtti, ill. régi laikus (keresztény kori, de népi eredetű, a paraszti vallásosságból spontán sarjadó) hagyományok, részint apokrif, ill. paraliturgikus egyházi hagyományok, amelyek olykor csak paraszti fokon őrződtek meg. Mindezek összefonódva, egységként, gyakran egyazon funkcióban voltak jelen a parasztság hitében és gyakorlatában, ezért többnyire nehezen választhatók szét egyes elemek. A kutatás mindeddig nem tisztázta milyen kapcsolat lehetett a honfoglalás előtti világkép istenségei és a keresztény égi Isten alakja között. Némely föltevés szerint az Atya Isten, Öreg Isten, Úr Isten, a Magyarok Istene és hasonló kifejezések utalnak rá. Bonyolult kérdés a parasztság tudatában élő, gyakran nem konkrétan megfogalmazódó hit összetevőinek nyomon követése. Hozzáférhetőbb az eredet kikövetkeztetése a szöveges hagyományok (→ ima, → ráolvasás, → legenda, egyházi → népének), valamint kultusz részét képező → rítusok, ill. → gesztusok esetében. Utóbbiak használatában általában világos a különbségtétel a hivatalos és spontán, ill. az ugyancsak más vetületű → hiedelem jellegű használat között (→ népi hitvilág, → mágikus eljárás, → mágikus tárgy stb.) olykor még a gyakorlók részéről is. Azonban gyakoribb, hogy bizonyos egyházi eredetű tárgyak mágikus használatát és bizonyos mágikus cselekményeket éppen az Istenre való hivatkozás, a cselekményt kísérő vallásos gesztusok, Istenhez intézett fohászok stb. révén tartanak „tisztának”, vallásos világképükbe illőnek, és nem „babonának”. Csak a kimondottan Isten-ellenes, Istent megtagadó, az → ördögre, ördöggel szövetséget kötő → boszorkányra és egyéb negatív beállítású lényekre vonatkozó hitet, ill. a nekik tulajdonított cselekményeket tartják „ördöginek”, Isten-központú vallásos világképükkel ellentétben állónak. – A részben sajátosan paraszti Isten-kép némely vonása csak bizonyos szöveges megnyilvánulásokban ragadhatók meg, amelyek azonban nincsenek mindig korrelációban a mindenkori valóságos hittel. A teremtő Isten képét a → dualisztikus eredetmagyarázó mondák sajátos népi, ill. apokrif-eretnek vonásokkal gazdagítják (a világmindenség az Isten és az ördög közös műve). A mondák, legendák, ráolvasások gyakran antropomorfizálják, emberi, olykor magyar paraszti környezetbe helyezik („Elindul az Úristen az igaz úton ...” – majd profán kalandokba bonyolódik). Az antropomorfizált Isten-kép azonban nemcsak magyar paraszti, hanem általános emberi vonás bizonyos kulturális fokon. A ráolvasások és az → archaikus népi imádságok a hivatalos egyházi imák bajelhárító, oltalmat adó Istenét egy mágikus úton befolyásolható, beavatkozásra kényszerítő archaikus természetfeletti lény vonásaival egészítik ki. A → szólások, → közmondások, → szállóigék és egyéb, szentenciaszerű megfogalmazású folklórműfajok Istenének vonásai az egyházi Istenfogalom igazságosztó, ill. büntető jellegével vágnak egybe. Az → átok, → káromkodás, olykor a rontó célú ráolvasás is Isten tagadása, káromlása által véltek hatást elérni. Ugyanakkor az Istennel való szitkozódás bűn volta mélyen gyökeredzett a parasztság tudatában. Az Isten káromlása, és a káromlástól való tartózkodás, szükség esetén Isten megtagadása (aminek szintén alapfeltétele az Isten-hit) ugyanúgy, mint a többi egymással ellentétes vonás (pl. félelem az igazságos uralkodótól, bizalom könyörületében; Istenhez fordulás válsághelyzetekben a racionális világképű nem hívők részéről is stb.) megfért egymással a paraszti világképben és gyakorlatban egyaránt. Ugyanígy egységet képeznek a használók szemében a hivatalos egyházi tanokkal ellenkező, egyház által üldözött mágia (amelyet esetleg korábbi időszakban egyházi személyek is gyakoroltak – pl. papok által végzett ráolvasás, ördögűzés mint egyházi rítus), és a hasonló funkcióban (pl. gazdasági élet sikerének biztosítása, betegség gyógyítása) használt egyházi eredetű, ill. a mai gyakorlatban is hivatalos egyházi rítusok, gesztusok. – Isten fogalmának a paraszti világképben való mély gyökereit bizonyítják a már említett népköltészeti műfajokon kívül is majd minden műfajban és a mindennapi gyakorlatban egyaránt fellelhető Istenre való hivatkozások, a vele kapcsolatos jó és rossz kívánságok, hozzá intézett fohászok, és egyéb formulák; valamint az nevével kapcsolatos népi terminológia gazdagsága (növénynevek – pl. istenátkozta tüske, Isten pohárkája, Isten tenyere; időjárási jelenségek – pl. Isten haragja, Isten nyila; földrajzi nevek, csillagnevek stb.).
Pócs Éva
