lármafa
lármafa: magaslatokon elhelyezett, az ellenség közeledését, a közvetlen veszélyt fény- és füstjelekkel jelző hírközlő eszköz. Földbe ásott 8–9 m hosszú rúd, amelynek felső részére szurkos szalmacsóvákat kötnek. A szalmakötél vége, amellyel az egészet körültekerik, leér egészen a földig, és a mellé rendelt őrszem azt gyújtja meg, amikor az ellenséget észleli. Látótávolságra helyezik el a következő lármafát, amit őrzője azonnal meggyújt, ha a szomszédos lármafát füstölni látja; így a lármafák egész láncolata rövid idő alatt jelzi a veszélyt. Éjszaka a lármafa fénye, tüze adott jelt a katonaság mozgósítására és a lakosság menekülésére. Az erdélyi ogy. 1788-ban a török támadás hírére elrendelte, hogy a havasi ösvényeket be kell vágni és lármafákat kell felállítani. Recens emlékei csak Erdély keleti és déli határvidékein maradtak fenn, többek között a helynevekben. Kisborosnyón (Háromszék m.) már 1765-ben helynévként említik. A szóösszetétel első tagja eredetileg a katonai szaknyelv szava és ’riadó’ jelentésben használatos. Használata középkori eredetű, a gyepűőrző és határőrző hagyományhoz köthető. – Irod. Fabó Bertalan: Lármafa (Magy. Nyelv, 1912); Bogáts Dénes: Háromszéki helynevek (Emlékkv. a Székely Nemzeti Múz. ötvenéves jubileumára, szerk.: Csutak Vilmos, Sepsiszentgyörgy, 1929); Gyallay Domokos: A régi kollégiumok szókincséből (Magy. Nyelv, 1961).
Paládi-Kovács Attila
