népdal

Teljes szövegű keresés

népdal: Herder óta használatba jött terminus olyan dallamok jelzésére, melyeket „sokan és sokáig énekeltek” (Bartók). E népszerű meghatározás mögött a népdalnak olyan elsődleges élete van, melyben a „nép” elnevezést igénylő társadalmi rétegek (parasztság, pásztorok, iparosok, bányászok, katonák stb.) azt közvetlen tulajdonul használják, alakítják és szájhagyományozás útján adják tovább. A mai összehasonlító népzenekutatás megállapítása szerint a népdal 1. a rögzítő írásbeliséggel szemben szabadon alakítható, 2. lényegesen történeti jelenség, melynek nincs időfeletti sajátos stílusa, hanem minden egyes korszak stílusával adás-vevés kapcsolatban áll, 3. intonációjában, sajátos hangvételében mégis mindig elkülönül a műzenei jelenségektől, 4. hatása a műzene minden fontosabb stílusában kimutatható. Ez a hagyományos jelentésmagyarázat megállja helyét a Naumann–Meier-féle recepció- és a Pommer-féle produkcióelmélettel szemben éppen úgy, mint a népdal-ideát tagadó és Herder invenciójának tulajdonító törekvésekkel szemben (Levy, Klusen). – Mint népköltészeti műfaj a népi líra fő műfaja. A dolgozó osztályok, elsősorban a parasztság életének meghatározott alkalmaihoz kapcsolódó, érdekeit szolgáló, érzelem- és gondolatvilágát tükröző rövid ének, melynek szövege és dallama szerves egységet alkot, a szóbeliségben él, kisebb-nagyobb közösségek keretein belül terjedt el, s jellemzője az állandó variálódás (változatképződés). Eredete s egyben alkotója is rendszerint ismeretlen, a közösségivé válás során az egyéni, esetleges jegyek letörlődnek, az egyes változatok közös stílussajátságokat öltenek. Így elsősorban az előadók különféle típusai, az előadás módja és alkalmai, ill. a dallam és a szöveg típusai vizsgálhatók. A 18. sz.-ban megindult népköltészeti gyűjtések óta eredet s főként funkció szempontjából megkülönböztetik a műdalt és a népdalt (korabeli kifejezéssel pórdal, köznép dala, parasztdal; ez utóbbi elnevezés máig fennmaradt), összefoglaló közös nevük a dal. A hivatásos és a népköltészeti műfajok századok óta kölcsönösen hatnak egymásra, épp ezért is az új stílusú népdal áll legközelebb az irodalmi formákhoz és megfelelőkhöz; e műfajnál legerősebb a folklorizálódás (folklorizáció) és kiegészítője: a folklorizmus. – Az európai és a magyar parasztság költészetének az utóbbi századokban a népdal vált a központi, legismertebb műfajává, ezzel kezdődött a népköltészeti kutatás és a törvényszerűségek legnagyobb részét is e műfajból vonták le. – A kutatás jelenlegi állása szerint a népdal két nagy történeti rétegre osztható: régiesebb közösségi (alkalmi, szertartásos) és újabb személyi (szubjektív) jellegű csoportra, ez utóbbinak kialakulása összefügg az egyéniség mind szabadabb kibontakozásával és erős irodalmi hatás következménye. Kérdéses, hogy e két nagy csoport egyetlen s főként egységes műfaji kategóriát képez-e? Tartalmi-tematikai szempontból hat csoport különíthető el, ezek közül kettő-kettő egymás közeli rokona: 1. alkalmi, – 2. szertartásos, – 3. életformához, foglalkozáshoz köthető, – 4. történeti, társadalmi, politikai vonatkozású, – 5. mulattató, – 6. érzelmi jellegű népdalok csoportja; mindezek egyben történeti kategóriák is. Így az alkalmi-szertartásos csoportban megmaradtak a régi varázsénekek műfaji leszármazottai, ill. rokonai: a rítusének ( népszokások költészete) (szokásdal, szertartásos ének), a vallásos népének, a különféle köszöntők, valamint a nem szertartásos, alkalomhoz fűződő bölcsődal, az átmeneti típusú, régies siratóének és műfaji rokonai stb. A régi munkadalok halvány és átalakult emlékei őrződtek csak meg (pl. a fejőnóta), annál több régies vonást hordoznak máig a különféle játékdalok. Mindezek utóbb jelentős mértékben átalakultak és az újabb, személyi jellegű népdalokhoz közelítenek. Időben a középső réteghez sorolhatók a történeti énekek, politikai dalok, legújabb hajtásuk a mezei és ipari munkásdalok, valamint ez utóbbi csoporton belül központi helyet elfoglaló mozgalmi dalok. A régibb réteghez tartoznak a társadalmi mondanivalójú porcióénekek és oldalági leszármazottjuk, a panaszdal. A régibb bujdosóénekek és rabénekek, az újabb börtöndalok is részben tiltakozó, részben panaszos hangvételűek; az időrendi-műfaji sort az agitatív kortesdallal és békedallal zárhatjuk. A foglalkozási dalok nem különülnek el élesen a politikai-társadalmi vonatkozásúaktól, legszebb példája ennek a roppant gazdag és sok alcsoportra bomló újkori katonadal. Több tucat hagyományos ( betyárdal, pásztordal stb.) és új ( aratódal, béresdal, kubikosdal, summásdal stb.) foglalkozási csoport alakította ki a maga dalkincsét, mely saját körén kívül kevéssé ismert és a népdal, valamint a divatos korabeli műdal formáin alapul. A társasélet hagyományosabb műfaji csoportjai a bordalok, ivónóták és mulatónóták, valamint a velük rokon táncdal, tréfás dal és a gúnyos dalok, ill. a sokféle csúfoló. A népdal fejlődésének csúcsait kétségkívül az érzelmi jellegű, személyi vonatkozású műfaji csoportok ( keserves, szerelmi dal stb.) érik el, a műfaji, stiláris és verselési törvényszerűségeket elsősorban ezek alapján állapították meg. A kötött forma ( rím, ritmus, verssor, szótag, vers, versszak stb.) itt a legszabályosabb, e dalcsoportokban alkalmaznak leggyakrabban képeket, hasonlatokat és különféle más stíluseszközöket ( ismétlés, fokozás, túlzás stb.). E szubjektív individuális népdalok hatottak legintenzívebben minden más dalcsoportra. – A népdal történeti alakulását ma még nem látjuk tisztán. A fejlődés elején kétségkívül a közösségi dalcsoportok állanak, ezek alkalmak és szerep szerint osztályozhatók. Az egyénibb, személyi népdalok az utóbbi századok termékei csupán, mindenesetre korábbi hagyományok felhasználásával alakultak ki. A versszak, a sorvégi rím, a kötött ütem- és főként szótagszám sem régi formai vívmány. – A dallam és forma szempontjából régi stílusúnak tekintett alkotások jelentős része mindössze 18. sz. előtti, az új stílus értelemszerűen egészen fiatal. A természeti kezdőkép, a sokat vitatott virág- és színszimbolika, jelképesség aligha régibb a reneszánsznál, jelentős irodalmi hatás eredménye, ellenben a párhuzam, a túlzás, az ismétlés, az alliteráció és sok más stiláris-formai eszköz nagyon régi örökség. – A népzene eredetének és fejlődésének kutatása jóval előbbre tart ugyan, mint a szövegé, de eredményei még nem lezártak. – Egyöntetű és a népdalra is vonatkozó megfigyelés szerint a tudatos gyűjtések időszakában a nők voltak a jobb énekesek, egyes dalcsoportok valamelyik nemhez kötődtek (pl. siratóének, bölcsődal, lakodalmi ének stb. a női, a katona-, pásztor- és betyárdal pedig a férfi repertoárjához tartozott, de a legtöbb kategóriát el lehet osztani a két nem között). Régies viszonyok között szigorú szabályok kötötték az egyes korcsoportok előadói szereplését, köztudott pl., hogy idős és főként özvegy asszonyoknak már csak vallásos népéneket illett mondaniok. A nemzedékek közti különbség egyébként a régi és az új stílus eltéréseként mutatkozott leggyakrabban. A legújabb korban mindjobban csökkent a szóbeliség, ezzel párhuzamosan nőtt az írásbeliség szerepe, a daltudás országszerte lehanyatlott. Ugyancsak egyöntetű megfigyelés szerint ez időben a szegényebb néprétegek, továbbá a nők és a gyermekek őrizték legtovább a hagyományos, régies formákat. Bartók Béla és követői beszélnek ugyan táji dallamstílusokról (dunántúli, alföldi, felvidéki, erdélyi, moldvai), ezek elkülönítése azonban nem megnyugtató, inkább a fejődés fáziseltolódásaiból adódik. Szövegi szempontból még ennyit sem tudunk mondani, inkább talán egyes dalkategóriák és típusok többé vagy kevésbé elterjedt volta jelenti a fő különbséget. Egyelőre meghatározatlanok a népi-nemzeti jellemzők (inkább formai-stiláris és főként dallami szempontból vannak kimunkálva), nem ismerjük eléggé a népcsoportok és a népek közötti kölcsönhatás sok kérdését sem; ez utóbbi tekintetében Bartók Béla népzenei tanulmánya – összefoglaló jellegével – máig egyedül áll. Ismertebbek a dalolás alkalmai: az emberi élet, az év menete, ill. fontosabb állomásai, a mindennapi munka, annak szünetei és szinte valamennyi társas összejövetel alkalmat adhat az éneklésre. Ezek egy része nemek (pl. fonó, katonaság), ill. korcsoportok szerint (vasárnapi játszó, pincézés stb.) elkülönít, de vannak minden szempontból közös összejövetelek (lakodalom, kukoricafosztó stb.) is, ahol eleinte nem és kor szerint, majd együttesen énekelnek. Az igazán személyi jellegű népdalok azonban ezektől a hagyományos alkalmaktól el is szakadhatnak, s nem feltételük a közös éneklés, gyakran hangzanak el szólóban. Bár a legtöbb dalolási alkalom nem jelent szoros műfaji és tematikai kötöttséget (l. pl. a fonódal összetett jellegét), a népdal sok kérdése a mögöttes alkalom nélkül éppúgy nem érthető meg, mint a szöveg a dallam nélkül és viszont, holott ez utóbbiak is egymást váltogatják. Az átadás-átvétel, a változatképződés számtalan kérdése éppúgy nyitott, mint az esztétikai értékelésé is. Jelenleg úgy látjuk, hogy e kis terjedelmű, rövid tömör és egyszerű forma képes volt egyszerű emberek százezreinek érzés- és gondolatvilágát kifejezni, mégha a felhasznált költői eszközök nem is mind saját leleményűek. A népdal tudatosított olyan belső folyamatokat, amelyek nem művészi formában talán soha nem kerültek volna közlésre. E tudatosodás félúton megáll: mintegy segítségért fordul a közvetlen környezethez, a természethez, ismeretlen belső folyamatot ismert külső jelenséggel hoz kapcsolatba, miközben évezredes és friss költői eszközöket és fordulatokat – minden disszonancia nélkül – használ fel egymás mellett. Az így kifejezett törekvések, vágyak, érzések és gondolatok a szó valódi értelmében még nem egyéniek és nem is egyediek; az énekesre, a lírai hősre egyetlen szövegből (kivált dallamból!) sem lehetne ráismerni: tipikus helyzetekben énekelnek társadalmi-emberi típusok, akiknek e művészi közlését széles rétegek értik és magukénak is érzik. Bartók Béla szinte természettudományos jelenségnek vélte ezt a nagyfokú stílusegységet, lelki közösséget. Itt még nincs helye árnyalásnak, részletezésnek; a lírai elem nem is egyetlen összetevő; sok epikus maradvány (epikus-lírai műfajú dalok, ill. az epikán belül kialakult stíluseszközök átvétele), valamint a szertartások, cselekmények emlékeként sok dramatikus elem is megőrződött. – A népdal és a műzene megkülönböztetése a reneszánsz irodalmától az ókorig nyomon követhető [Montaigne: poesie populaire et purement naturelle; Johannes de Grocheo (13. sz.): musica simplex vel civilis pro illiteratis; Bonifác (8. sz.); Auxerre-i zsinat (578): chori saecularium vel puellarum cantica; Suetonius: carmen vulgarissimum, notissimum canticum; más római kifejezések: cantus incultus, incompositus, inexpertus, nescius, rudis, trivialis, inconditus]. – Az a variabilitás, mely a folklórt az „irodalomtól” elvileg megkülönbözteti (Steinitz), a népdalnak mint zenei jelenségnek csak a romantika óta megkülönböztető sajátsága a műzenével szemben: a 18. sz.-ig az írott műzenei dallam egyéni díszítése és módosítása nemcsak megengedett, hanem nagyrészt kötelező is volt, tehát a népdal és műzene elválasztása nem jelentett akkora távolságot az előadásmódban, mint manapság. A hangnemi és szerkezeti módosulások, a kontamináció és rokon jelenségei a népdal lényeges szabadságának tulajdonképpeni jelei, ugyanakkor történetiségének is hangzó bizonyítékai. Történeti aspektusokban a népdal igen erős fáziseltolódást mutathat az őrző réteg hagyományérzékének foka szerint: újkori stílusú dallam középkori jellegű hangnemben mozoghat stb. A szájhagyomány bizonyos mértékig megfér a szövegi írásbeliséggel (mint a dalkéziratok mutatják); a népének esetében még a dallamrögzítés sem zárja ki a szabad alakítást. A népdalban tehát a dallam sokkal szabadabb elem, azaz sokkal jobban őrzi annak elsődleges voltát, mint a szöveg. – A népdal hangzásilag minden énekelt (vokális) megnyilatkozást felölel a dallamos kiáltástól és mondókától, a szöveg nélküli jódlitól a több szólamú és több kórusos képződményekig, formailag az egyszerű motívumismétléstől a több strófás szerkezetekig. Történetileg legfontosabb hordozója a szokásvilág, a közösségi és egyéni élet fordulóihoz fűződő hagyományos mozzanatokkal (főként ezekben jelentkeznek a leghagyományosabb dallamok), ill. a régi formákba kapcsolódó új tartalmakkal ( ráhúzás). – Ha mai, leginkább csak „szórakoztató” szerepében még felfedezzük a morális ráhatásokra irányuló régi funkciót, úgy azonosíthatjuk a népdalt a legtágabb értelemben vett szokásdallammal (Constantin Brăiloiu). E közös morális hatásigény lesz az alapja annak az alakítókészségnek, mely válogató eljárással (Sharp, Cecil James) keresi ki a közösség és egyén találkozási pontját egy új formaélményben. Erősen élő hagyományerők és életképes behatások találkozása egészen új, friss stílusokat hozhat létre, mint a magyar, finn és görög új népdalstílus kialakulása bizonyítja. – A népköltészet szövegtematikai alapon felállított kategóriái általában nem esnek egybe konkrét dallamstílusokkal, mivel az utóbbiak inkább a hordozó népek zenetörténeti, korszakaihoz kapcsolódnak. Dallamstilisztikailag is jellemezhető szövegcsoportok főként reliktum jellegűek (gyermekdal, regösének, sirató stb.), vagy még be nem olvadt friss idegen hatásra mutatnak („Egyszer egy királyfi”). Azok a munkálatok, melyek a társadalomtörténeti fázisoknak a dallamstílusokkal való összefüggéseire irányultak, egyelőre csak kísérleti nívójú eredményeket hoztak (Werner Danckert, Maróthy János, Walter Wiora). Ugyanígy az egyes népek, népcsoportok és fajok dallam- és előadásjellegének megállapítása, ill. a népek fölötti előadáspszichológiai típusok felállítása (Lomax) még csak kezdeti stádiumban van. Az összehasonlító népzenekutatás feladata lesz, az egyes népek körében végzett típusvizsgálat, valamint történeti, szociológiai és pszichológiai adatok alapján ezekre kielégítő választ adni. A szöveg és dallam viszonyának tudományos vizsgálata csak a primitívek területén mutatott fel számottevő eredményeket (George Herzog), különben a „különvált szövegvizsgálat és a zenefolklór még nem találta meg azokat a közös pontokat, amelyeken kutatásai a paraszti előadás lényegét lepleznék le” (Ortutay Gyula). Ritmusbeli szorosabb összefüggéseket a recitatív területén tartunk számon. Kötött ritmusú modellek általában eléggé függetlenek a nyelv ritmusától. Bár a dallamok és szövegek sokoldalú, ill. többszörös cseréje általánosan számon tartott tény, ugyanakkor több száz éves feljegyzések tanúsága szerint egyes dallamok és szövegek szívósan együttmaradnak. Előadásmódban az európai és közel-keleti népdalban feltűnik a dinamikai árnyalás hiánya; az érzelmi fokozat inkább cifrázatgazdaságban fejeződik ki. – Az elsődleges népdal ma világszerte visszahúzódóban van. Szerepét a másodlagos életet élő népdal veszi át. Ebben 1. kisebb-nagyobb mértékben felfedezhetők az elsődleges népdal hagyományai, a peremterületeken erősebben, mint a központokban; 2. jellemző folyamatok: a tudományos és dilettáns gyűjtés, egy kiválogatott anyag terjesztése, „mozgalmak”, „másodvirágzások” keletkezése; 3. az ipari fejlődés veszélyei mellett annak pozitív hatásai is jelentkeznek (autentikus forma és előadásmód megőrzése és továbbadása felvételek útján); 4. a népdal lényeges vonásai oly mértékben származhatnak át egy új népies műfajba, hogy idők folyamán újfajta elsődleges népdalról beszélhetünk. Ez akkor valósulhat meg, ha a másodlagos állapot nem utópisztikus restauráció, hanem újfajta tudatos kapcsolat a népdallal, mely válogatásos alapon magasabb nívót érhet el az előzőnél. Főként a népdal új társadalmi szerepének megértésén múlik (iskolai nevelés, kommunikációs eszközök bevonása nemzeti és nemzetközi népdalértékek megértetésére, műzenei feldolgozás és népdalszellemű alkotás), hogy a másodlagos létforma hosszú időre és nagy távolatokra hasson. Mint történeti jelenség a másodlagos népdal éppúgy kutatási téma, mint az elsődleges; ez nagyban hozzásegít, hogy az elsődlegest is egy zenei kultúra egészének keretében szemléljük. – Irod. Erdélyi János: Népdalköltészetünkről (Népdalok és mondák, II. Pest, 1847); Imre Sándor: A népköltészetről és a népdalokról (Bp., 1900); Bartók Béla: A magyar népdal (Bp., 1924); Horváth János: A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig (Bp., 1927); Pulikowski, Julian: Geschichte des Begriffs Volkslied im mus. Schrifttum (Heidelberg, 1933); Wiora, Walter: Das echte Volkslied (Heidelberg, 1950); Brăiloiu, Constantin: Folklore musical (Encyclopédie de la musique Fasquelle, Paris, 1959); Maróthy János: Az európai népdal születése (Bp., 1960); Suppan, W.: Volksgesang (Die Musik in Geschichte und Gegenwart, XIII., Kassel, 1966); Dömötör Tekla–Katona Imre–Ortutay Gyula–Voigt Vilmos: A magyar népköltészet (Bp., 1969); Ortutay Gyula–Katona Imre: Magyar népdalok (I–II., Bp., 1970); Voigt Vilmos: A folklór esztétikájához (Bp., 1972).
Katona ImreRajeczky Benjamin

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages