népének, egyházi népének, szentének, vallásos ének

Teljes szövegű keresés

népének, egyházi népének, szentének, vallásos ének: a népi nyelvű egyházi énekek hagyományos rétege; a hivők szélesebb körében elterjedt vallásos tartalmú lírai dal, mely többnyire alkalmi jellegű, de egyházi szertartáshoz rendszerint nem kapcsolódik közvetlenül és nem is mindig jóváhagyott. A népnyelv egyszerűen éneknek nevezi, a szakirodalmi népének szóösszetétel a hivatalos liturgikus, mise vagy templomi énektől elkülönítő műfaji fogalom, különösen a r. k. egyházi énekek vonatkozásában; a prot. gyülekezeti ének nem válik ennyire ketté laikus és egyházi csoportra. A népének csaknem olyan összetett műfaji fogalom, mint a népdal; az egyházi éneknél részben kevesebb (nem ismeri pl. az antifónát, korált stb.), részben pedig több ( búcsúsének, virrasztóének stb.) műfaji alcsoportra oszlik, ill. még a közös elnevezéssel jelölt műfajok sem feltétlenül azonosak ( karácsonyi népének, Mária-ének stb.). Egyébként is a népének terminológiája eléggé következetlen és átfedéses, egy-egy fogalom (pl. zsoltár stb.) maga is összetett, koronként és felekezetenként eltérhet. – A szóbeliségben élő népének kezdettől fogva jobban kapcsolódott az írásbeliséghez, mint a világi népköltészet műfajai, így korábbi századairól többet is tudunk. Zsinati határozatok és irodalmi emlékek arra vallanak, hogy a hívek magyar nyelvű népénekei latin nyelvű előképekből a középkor második felében kezdtek kialakulni: mise előtt és után, nagyobb ünnepeken, búcsúkon, továbbá csata előtt stb. énekelték ezeket, nem voltak a hivatalos szertartások szerves részei. E kísérő jellegük mindvégig meg is maradt. Kezdetben litánia-típusú énekek élhettek, de már a középkor végén elterjedhetett a kötöttebb: rímes, versszakos dalforma is. A magyar nyelvű népének igazi rangját a reformáció harcolta ki, a 16. sz.-tól egymást követték a prot., majd a 17. sz.-tól a r. k. énekeskönyvek is, melyek kéziratos, nyomtatott formában egyaránt nagy számmal jelentek meg, beleértve a vallásos ponyvát is. A ref.-oknál első helyre került a zsoltár, átalakulva is megmaradt a virrasztóének, a különféle halotti és temetési énekek ( halott búcsúztatása), egyes ünnepi énekek (pl. karácsonyi népének), sőt hivatalos jóváhagyás nélkül a 19. sz.-ig élt a szóbeliségben a középkori, r. k. eredetű, Krisztus kínszenvedéseiről szóló húsvéti passió. Bár a prot.-ok kezdettől fogva tudatosan elkülönültek a kat.-októl, az énekköltészetben századokon át megfigyelhető a rejtett kölcsönzés és az egyes prot. felekezetek énekkincse is csak a 17. sz. fordulójától kezdett elkülönülni. Részben prot. hatásnak tulajdonítható, hogy a szomszéd népek énekköltészetéhez visonyítva a r. k. magyarok kevesebb népéneket ismernek a különféle szentekről (kivéve a magyarokat: István, László király stb., ezek egyben hazafias népénekek is), vértanúkról, csodatételekről; feltűnően kevés ének szól továbbá a Szentháromságról, az oltáriszentségről, sőt Jézusról is (esetleg Mária-énekeket alakítanak át Jézusról szóló himnuszokká), inkább énekelnek Istenről. Ettől függetlenül, a kat. magyar népénekek eléggé gazdagok: ünnepkörök (újév, húsvét, pünkösd, karácsony), egyéb alkalmak (este, reggel, újhold stb.), valamint funkció (lakodalom, temetés, búcsú stb.) vagy a bennük szereplő személyek (Mária, Jézus, szentek stb.) szerint csoportosíthatók legkönnyebben. Legnépibbek és egyben legnépszerűbbek is a búcsús és a Mária-énekek (csak a kat.-ok ismerik), továbbá a karácsonyi énekek (felekezetek szerint jelentéktelen eltéréssel); népszerű a húsvéti passió, kevésbé a zsoltár; a különféle virrasztóénekek, halotti búcsúztatók és temetési énekek stb. Több műfaji elnevezés vagy túlságosan szűkkörű (pl. bűnbánó ének), vagy nagyon is tág (dicséret, himnusz stb.), ill. nincs meg a pontos népi megfelelője, így a népének fogalmába csak részben tartozhat. – A kat. népénekek előadási alkalmai századokon át nem sokat változtak: templomban mise előtt és után, körmenetben, búcsún, határjáráskor, nagyobb ünnepeken templomban és azon kívül is ( betlehemes), különféle házi és nyilvános ájtatosságokon (társulati összejövetel, keresztjárás stb.), összejöveteleken és szokások alkalmával (lakodalom, virrasztó, temetés, ritkábban kukoricafosztó, disznótor stb.), kivételesen munkán is (aratás előtt, szántás közben) énekelnek. A prot. népénekek valamivel templomhoz kötöttebbek, de megvan a vasárnap délutáni zsoltáréneklés szokása kisebb rokoni-szomszédi közösségekben, vannak ünnepek szerinti különbségek, ill. alkalmak is, valamint az említett sokféle halotti ének alkalmi válfajai is ismertek. Mindezeket főként az idősebb korosztályok éneklik. – A magyar egyházi népénekek jelentős része fordítás (pl. Szenczi Molnár Albert zsoltárfordításai), ismert szerzőktől (Pécseli Király Imre, Amadé, Faludi Ferenc stb.) és legtöbb esetben félnépi verselőktől ( előénekes, históriás, énekes koldus stb.), főként alsópapságtól, kántoroktól származik. Az írásbeliség és az állandó egyházi ellenőrzés miatt az egyéni szerzőktől származó alkotások változása nem olyan intenzív ugyan, mint a világi népköltészetben, mégis eléggé jelentős: a dallam és a szöveg is a mindenkori népköltészeti-népzenei normák felé közelít s egyben helyi jellegűvé is válik. Az írásbeliség és az idegen hatás a magyar népet századokon át elsősorban az egyházi énekköltészeten keresztül érte, ehhez képest feltűnően kevés az elvilágiasodott dallamok száma, s nem sokkal több a szövegi hatás sem (néhány balladai formula, pl. vérrel virágozik, szültél volna követ stb.), annál több viszont a paródia: alig van olyan népének-típus, amelyet mondókává, bordallá, tréfás dallá vagy csúfolóvá át ne alakítottak volna, különösen sokat találunk a katonadalok, koldusénekek között. Egyes énektípusok funkcióváltás következtében világi jellegűekké váltak ( kánai menyegző, katekizmusi ének). – A népéneket formai szempontból megelőzi a ritmikusan tagolt, közösen mondott imádság (pl. az olvasó), mely válhat dallam nélküli verssé is (pl. – Én lefekszek kis ágyamba, Minden testi koporsóba; – Üdvözlégy, Szűz Mária, Istennek szent anyja!...), mint ahogy a népének lényegében énekelt vers, ill. verses imádság. A félig kötött, félig még kötetlen litániaformát a búcsúénekek őrizték legtovább, maga a litánia voltaképp felsoroló, ritmikus próza (– Mária, kinek a pap, hold és csillagok szolgálnak, A rét virágai tiszteletedre kinyílnak, esedezz érettünk!...). Az újkori egyházi népénekek zöme kötött szótagszámú, izometrikus és parlando-rubato énektípus, 7–12 szótagszámú sor a leggyakoribb, kivéve a 9-est; páros rím a legelterjedtebb. Régiesebb a korabeli világi népköltészetnél: biblikus, középkori és barokk stílusjegyeket őriz. Az új stílusú, többnyire szentimentális egyházi énekek már nem terjedtek el a nép körében. – Zeneileg az egyházi népénekek tekintélyes része a népdallal szoros kapcsolatban áll és kutatása is annak keretein belül folyik, főként az európai és Európán kívüli archaikus típusokkal való összehasonlítás útján. A népénekben a ráhúzás módszerével akár egyházi, akár népi kezdeményezésre átöröklődtek 1. kiáltás- és hirdetésformák, 1 és 2 soros képletek; 2. strófastruktúrák még az antik anyagból (mint pl. a versus quadratus, az ambrozián himnusz-típus); 3. főként refrénes formák, melyeknek párhuzamos előfordulását a középkori források tanúsítják: ilyenek a mozgáshoz kötött táncos ritmusú alakzatok a drámai játékokban, strófás refrénes formák (mint a Christ ist erstanden, a Victimae paschali versei között). A közvetlen áttételt a profán és vallásos területek egymásnak megfelelő műfajai váltották ki: hősök és szentek dicsérete, időszakok köszöntése a természeti és egyházi élet fordulóin stb. Német nyelvű népéneket a 9. sz.-tól jegyeztek fel; a népéneknek a liturgikus dallamokkal való váltakozására („clerici psallebant, laici canebant, utrique suo modo”) a 10. sz.-tól van utalás. A 13. sz.-tól a népének a flagelláns mozgalommal kapcsolatban nagy lendületet vett; a népéneket tilalmazó 1408-as prágai zsinat 4 éneket már kénytelen volt régi használat alapján engedélyezni. Magyar területen az Ómagyar Mária-siralom után a 15. sz. első feléből van írásos emlékünk a népénekre. A huszitizmus egész Közép-Európában biztosította a népének uralmát, ugyancsak a protestantizmus és az arra következő r. k. visszahatás is. Ny-on általában a 16. sz.-ig, nálunk még a legújabb időkig a népénekek úgy éltek, mint variálódó népdalok. Az erősödő központi irányítás és ellenőrzés mindinkább a megszabott műdalok irányába terelik őket. Vizsgálatukban a himnológia egyre szorosabban együttműködik a népzenekutatással. Eredményeképpen már ma megegyeznek abban, hogy a zenés népszokások dallamanyaga szorosan kapcsolódik a népénekhez. Másik értékes eredmény az a tapasztalat, hogy az egyes népek zenei sajátosságainak kimutatására a népének kiválóan alkalmas vizsgálati anyag: 400 év folyamán írásban rögzített variálási folyamatok vethetők össze egymással és részben még életben alakuló mai anyaggal. – Irod. Szabolcsi Bence: Probleme der alten ungarischen Musikgeschichte (Zeitschrift für Musikwissenschaft, 1925–26); Eckert Irma: A Kalocsa-vidéki magyarság vallásos költészete (Ethn., 1937); Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza (Bp., 1938); Schram Ferenc: Bevezető népénekeinkhez (Bp., 1958); Csomasz Tóth Kálmán: A tizenhatodik század magyar dallamai (Régi Magyar Dallamok Tára, Bp., 1958); Wiora, Walter: The Origins of the German Spiritual Folk Song (Ethnomusicology, 1964); Kósa László: Az egyházi népének (kézirat, Bp., 1965); Papp Géza: A XVII. század énekelt dallamai (Bp., 1970).
Katona ImreRajeczky Benjamin

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages