párhuzam, gondolatpárhuzam, paralelizmus, párhuzamosság <gör.-lat. ’párhuzamosság’>
párhuzam, gondolatpárhuzam, paralelizmus, párhuzamosság <gör.-lat. ’párhuzamosság’>: tartalmi-formai szempontból összehangolt és arányosan tagolt rokon vagy egymásra vonatkoztatott gondolatpár. Szorosan összefügg a → természeti kezdőkép és a → hasonlat jelenségével; nem mindig választható el a párhuzamos → gondolatritmustól; tovább fejlesztett változata lehet a → hármasság. Kötött (líra, ballada) és kisebb prózai (szólás) műfajokban fordul elő gyakrabban; az irodalomban csak ún. népies költőinknél találkozunk vele elvétve. – A szöveg- és népzenekutatók többségének véleménye szerint az → ismétlésen alapuló kettőződés vagy párosság minden szabályos szerkezeti–tartalmi–formai elrendeződés kezdete, melyből az ún. másodlagos formák származnak. A párhuzamnak így több, részben egymásból következő, részben pedig egymást feltételező fokozata van, de mindezek időbeli sorrendjét és tipológiai elkülönítését máig nem oldották meg véglegesen. Marad tehát az egyszerűtől az összetettebb felé haladó sorrend: 1. azonos gondolat más szavakkal való megismétlése szabályos szerkezeti rendben (– A lovak se tiéd, a hintó se tiéd! – Bú szállott fejemre, bánat a szívemre…); – 2. egymásból következő gondolatok hasonló elrendeződése, esetleg még némi ismétléses jelleggel (– Asszonyom, asszonyom, forduljunk meg vissza! Kocsisom, kocsisom, nem fordulunk vissza!…), vagy teljes tartalmi-formai egymásra vonatkoztatással (– Hetes eső – hármas ünnep: Béresdallás – gazdamorgás); – 3. rokon (hangulatú) természeti és társadalmi kép egymásra vonatkoztatása, párhuzamba állítása (– Hull a levél a virágról. Elválok én a rózsámtól; – Zavaros a Tisza, nincs tisztogatója. Szomorú a szívem, nincs vigasztalója…). Az ún. egyszerű párhuzam voltaképp olyan hasonlat, melyben a természeti kép nem szorul magyarázatra (– Hervad az a fűszál, kit a kasza levág. Hervad az a kislány, Kit babája elhágy…), más esetben viszont egy elfogadott és egységessé vált költői gyakorlat olyan párhuzamokat is kialakít, melyek megnyugtató magyarázata hiányzik (pl. – Be van Kenderes kerítve, Apró szöllővel ültetve. Fel van paripám nyergelve, Elmehetek akármerre!…). – Irod. Arany János: A magyar nemzeti vers idomról (Pest, 1854); Lükő Gábor: A magyar népdalszövegek régi stílusa (Népr. Ért., 1957).
Katona Imre
