rekesztőhalászat
rekesztőhalászat: a halak rendszeres vonulását vagy esetleges mozgási irányát keresztező falazatra és az ezt kiegészítő (rendszerint csapda jellegű) fogókészülékre alapozott passzív halfogási mód. A földből, kőből, fagerendázatból, vesszőfonatból, nádból, hálóból épített falazat, kerítés megállítja a halat, és – mivel az folytatni igyekszik útját – meghatározott irányba terelve olyan fogókészülékbe vezeti, ahonnan nem találja meg a kiutat. A rekesztőhalászati szerszámok így „önműködően” fogják meg a halat; a halásznak időnként ki kell szednie a zsákmányt. A rekesztőhalászatnak három alapformája (ezen belül több szerszámtípusa) van a magyar halászatban: 1. folyókon, gyors folyású patakokon épített, a víz folyására merőlegesen vagy a sodrásvonalat figyelembe véve V alakban elhelyezett gát vagy szilárd falazat (→ cége), amely varsaszerű fogókészülékbe tereli a halakat (→ bocskorvarsa, → szelep); – 2. tavakban, árterületen vagy lassú folyású folyókban a fenékre rögzített, állandó jellegű, függőleges állású vessző- vagy nádszálakból fonott falazat és fogókészülék (→ vejsze); – 3. mind a folyó-, mind az állóvízi halászatra alkalmas, vesszőfonatú vagy hálóból kötött, nem helyhez rögzített kasféle, melybe – a terelőfal által vezetve – a fokozatosan szűkülő nyíláson át betéved a hal, de kifelé már nem találja meg az utat (→ varsa). – A rekesztőhalászatnak olyan formái is vannak, amelyeknél a terelő fal és a fogókészülék egymást feltételező összetartozása nem szükségszerű. Rekesztő falazatot olyan céllal is állíthatnak, hogy a vizet más mederbe tereljék (→ dugászás); a halat vonulásában megállítsák, egy zárt medencében visszatartsák (→ rekesz); megakadályozzák a hal menekülését (→ őrháló, → előzőre halászat, → tiszaverés); halászóhely felé tereljék (→ gereggye, cége bizonyos formái). Ezek a rekesztőhalászati módok az aktív és passzív halfogás kombinációi. A „rekesztés” elvét speciális módon használja fel az → állítóhalászat. A rekesztőhalászat alapformái a neolitikumban alakultak ki s az egész világon széles körben elterjedtek. A magyarság – nyelvi bizonyítékok szerint – a finnugor együttélés korában már ismerte a rekesztés elvét, talán alapformáit is. Az írásos forrásokból az Árpád-kortól adatolható a rekesztőhalászat, mely termelékenységben valószínűleg sokkal jelentősebb volt, mint egyéb halászati módok. – Irod. Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); Sirelius, U. T.: Über die Sperrfischerei bei den finnisch-ugrischen Völkern (Helsingfors, 1906); Belényesy Márta: A halászat a XIV. században (Ethn., 1953); Vasziljev, V. I.: Szibirszkij Etnograficseszkij Szbornyik (1962).
Szilágyi Miklós
