rétégetés
rétégetés: a réteken és vizes kaszálókon őszre megnőtt és elszáradt fű, nád, sás tervszerű fölgyújtása. A rétégetés egyik célja a terméketlen, vizes területek művelt területté alakítása, a rétfeltörést megelőző tisztítás. A magas avas gaz és nád ugyanis akadályozza a kaszálást előkészítő terepegyengető munkát, a → zsombékolást. A száraz füvet vagy lábon gyújtják meg, vagy rendes méretű, ritkán bozótvágó kaszával lekaszálják égetés előtt. – A rendszeresen használt kaszáló réteket is égetik, különösen akkor, ha abban az évben valamilyen okból nem tudták lekaszálni. Ilyenkor a rétégetés a talajjavítás egyedüli módja. A visszamaradó hamut az esők bemossák a földbe, amitől a következő évben a rét terméshozama jelentősen megjavul. A hamu lúgos hatása ugyanis termékenyíti az elsavanyodott, kiélt rétet. A tűz a sovány szőrfüvet is kipusztítja. – A rétégetés ideje általában az ősz, mert ilyenkor a legszárazabb a rét, de gyakori a rétégetés tavasszal is. Az égetést nagy vigyázattal kell végezni, mert a kiszáradt határban távoli területekre is gyorsan tovaterjed a tűz. Különösen veszélyes lehet a réteket körülvevő száraz lápokra és frissen föltört lápi földekre, mert a tűz a föld alá húzódhat és a vékony termőtalaj alatt hónapokig égeti a tőzeges földet, a kotut (→ földismeret). – A rétégetés Európa északi felén a közelmúltig általános módja volt a rétfeltörésnek és gondozásnak. Legelőtrágyázó hatását ismerik a nagy ázsiai pusztákon is. Mo.-on a múlt század első felében a gyakori tiltások ellenére még országszerte szokás volt. Akkor szorult vissza, amikor elfogytak a feltörni való vizes területek és terjedni kezdett a rétek trágyázása. A 20. sz. közepén már csak alkalmilag és szórványosan égettek réteket néhány megmaradt vizes-rétes területen (Kis-Balaton, Ecsedi-láp, Körösök mente). – Irod. Szabó Mátyás: A Körös és a Berettyó alsófolyása vidékének rétgazdálkodása (Népr. Közl., 1957); Takács Lajos: Lápi gazdálkodás és irtás a Kisbalatonon (Népr. Ért., 1966); Paládi-Kovács Attila: A magyar parasztság rétgazdálkodása (Bp., 1979).
Kósa László
