szerelmi dal, szerelmes dal | Magyar néprajzi lexikon

Teljes szövegű keresés

szerelmi dal, szerelmes dal: lírai népköltészetünk legnagyobb, leggazdagabb műfaji csoportja. Ide tartoznak mindazok a dalok, amelyek az egyén szubjektív, szerelmi érzéseiről szólnak. A lírai dalműfajok történeti-tipologikus vizsgálatai szerint népköltészetünk szerelmi daltípusainak többsége a 16. sz.-i magyar lírában – elsősorban Balassi Bálint költészetében –, ill. a 17–18. sz.-i kéziratos szerelmi énekköltészetben felbukkanó műfajtípusokból (egy-egy lírai szüzsé típussá önállósodásával) fejlődött ki. Ilyenek pl. a → fogadkozás, → könyörgés, → hagyatkozás, vígasztaló, biztatás elnevezésű népdaltípusok. A régi magyar szerelmi líra számos népdalunk szövegének is forrásává vált. Egy-egy műköltői vers szövegének foklorizálódása nyomról-nyomra követhető a 17–18. sz.-i kéziratos énekektől a 18–19. sz.-i diákmelodiáriumokon, kéziratos és ponyvanyomtatású versgyűjteményeken át, a népköltési gyűjtemények alkotásáig (→ kéziratos énekköltészet). Különösen jól megfigyelhető a stiláris egyszerűsödés és a forma lerövidülése a kéziratos énekektől a ponyván át a szerelmes népdalokig az ún. elbeszélő szerelmi dalok (narratív dalok) esetében. Ezek a dalok olyan lírai témájú, epikus megformáltságú verses elbeszélések, amelyekben a szubjektív (szerelmi) érzések előadására egy fiktív és rendszerint konvencionális történet keretében kerül sor. Általában a találkozás vagy a búcsú alkalma, ill. a levélforma szolgál a szerelmi vallomások keretéül:

Hej Kisétálék kőkertembe
Virágom látni.
Há ott vagyon kis görice
Sárga lábával.
Megszólítám kis göricét.
Há fülyemülye:
Megszólítám fülyemülyét,
Há ’z én édesem.

Jer bé, jer édes rózsám.
Légy aranyalmám.
Nem menek én, édes rózsám.
Mert megutáltál.

Te magadnak én helyembe
Mást választottál
Te magadnak én helyembe
Mást választottál.

A narratív szerelmi dalok az epikából a lírára való átmenetet tükrözik irodalomban és népköltészetben egyaránt. Narratív alkotásnak tekintjük még az ún. esemény-elbeszélő szerelmi dalokat, ill. a szerelem filozófiáját fejtegető verseket. Népköltészetünk szerelmi dalaiban ez az elbeszélő attitűd a kialakulóban levő személyes líra első fejlődési korszakának maradványa. Szerelmi témájú népdalainkban a hajdani kerettörténet maradványa az ún. népdalküszöb, a természeti kezdőképpel való indítás, amely tartalmilag, ill. hangulatilag a dal mondanivalójával vagy analóg vagy ellentétes. Tartalmilag azonos kezdőkép pl.:

A fekete holló gyászt visel magáért.
Én is gyászt viselek kedves galambomért…

Hagulatilag ellentétes kezdőkép:

Piros alma leesett a sárba.
Ki felveszi, nem veszi hiába.
Én felvettem, kimostam a sártul
Mégis elmaradtam a babámtul…

De gyakori – különösen új stílusú népdalainkban – az ének tartalmától, hangulatától teljesen független dalkezdet:

Három alma meg egy fél
Kérettelek nem jöttél…

vagy:

Sárga dinnye, zöld a héja.
Beteg a szeretőm anyja… stb.

A régi és új stílus igen erőteljesen különbözik egymástól szerelmi dalainkban: az új stílusú szerelmi dalok sokkal dísztelenebbek, tárgyilagosabbak, erőteljesebben „közlő” jellegűek, mint a reneszánsz képekkel, hasonlatokkal élő régi stílusúak. Pl. régi stílusú dal:

Szivárvány havasán felnőtt rozmaring szál.
Nem szereti helyét, el akar bujdosni.
Ki kell onnan venni, új földbe kell rakni.
Babám ablak’ alá kéne palántálni…

Új stílusú:

Szentbalázsban végigmenni sem merek.
Kalapomon fekete gyászt viselek:
Gyász énnékem még a fehér kendőm is.
Mert elhagytam a kedves szeretőm is… stb.

Az új stílusú szerelmi dalokban még a vallomások is rövidebbek, egyszerűbbek, mint a régi stílusúakban voltak. Nem ritkán csak ilyen közvetett formában találkozunk velük: „Ez a kislány de kedvemre való!”; „Édesanyja de kedvemre nevelte!” – Népköltészetünk nagyobb részét boldogtalan, bánatos szerelem ihlette. A szerelmi dalok ősi típusa a szerelmi panasz, amelyben az énekes (egyesszám első személyben) hiábavaló szerelmi kínjait részletesen elpanaszolja megközelíthetetlen kedvesének, aki nem érti meg őt; ill. szemére hányja hűtlen kedvesének csapodárságát. A panaszkodó szerelmes némelyik dalunkban szemrehányásaira biztató vagy elutasító választ is kap. A szerelmi panasz mindig tegező formájú. Ez a daltípus igen gyakori Balassinál, majd a 17. sz.-i kéziratos szerelmi énekköltészetben. Népköltészetünk szerelmi panaszai általában rövidek (2–3 strófásak); a szerelem elmúlása miatt gyakran a szülőket, a mostoha sorsot átkozzák:

Kéket nyílik az ibolya, nem sárgát.
Jártam hozzád, ellenezett az anyád.
Te voltál a szívem legszebb rózsája.
Édesanyád volt az elhervasztója.

Kis angyalom, mért nem szeretsz engemet?
Mért nem írtál egy elváló levelet?
Dobtad volna az udvarom közepére:
Tudtam volna, mi lakik a szívedbe… stb.

(Részletek, Bács-Kiskun m.)

A szerelmi panasz formai és hangulati rokonságban áll a nem szerelmi témájú → panaszdalokkal, jeremiádokkal. – Hasonló hangvételű a szerelmi kesergés is, amelyben az énekes monológszerűen szól meg nem értett érzéseiről, saját magáról és mostoha körülményeiről, ill. jelen nem levő kedveséről. Ez a 17–18. sz.-i kéziratos szerelmi énekköltészetben igen kedvelt daltípus, népdalaink között is gyakran felbukkan. Szép példája a következő székelyföldi dal:

Bú életem, bánat napom.
Szomorú gyász alatt lakom.
Ha ezt a gyászt elvethetném.
Rózsám ismét szerethetném.

Nem adják a rózsám nekem.
Csak titokban szerethetem.
Hej, búbánat, keserűség!
Még a testvér is ellenség.

Ezekben a dalokban gyakran felhangzik az anyagi és társadalmi különbségekre való utalás is, mint a boldogtalan szerelem, ill. házasság oka:

Mit ér a hat ökör a nagy istállóban.
Ha nincsen szerelem a gombos nyoszolyában
Ölelni akarom, nem hajlik a karom
Csókolni akarom, nem az én galambom…

A szerelmi kesergés hangulati-formai rokonságban áll a nem szerelmi témájú → keservesekkel. Új stílusú népdalaink között gyakori a bánatra, keserűségre daccal felcsattanó hang. A bánatos dac oka rendszerint az, hogy az énekest hűtlenül elhagyta kedvese:

Azt gondolod mindig így lesz.
Hogy szeretőm sohasem lesz.
Dehogy nem lesz, de bizony lesz.
Náladnál szöbb virágszál lesz!

Ennek a daltípusnak nem találjuk meg előzményeit sem a reneszánsz kori lírában, sem a 17–18. sz.-i kéziratos, szerelmi közköltészetben. Ez az ún. „dacosdal” hangvételében és funkciójában leginkább a → kérkedő elnevezésű daltípussal rokonítható. Igen közeli rokonságban áll a szakítás (→ búcsúdal), ill. a dacos dal típusával, s ettől csak szelídebb, fájdalmasabb hangnemű elutasítás különbözteti meg, amely gyakran összekapcsolódik a szerelmi búcsúdalokkal, ill. a párosfelelgetős hívogató (→ párbeszédes dal) dallal. Szerelmes népdalainknak ebben a kevéssé önállósult típusában a megbántott, megcsalt, ill. a szülők által eltiltott szerelmes büszkén utasítja vissza partnere udvarlását, szerelmét:

Kedves babám, ha útra indultál.
Csak eredj el, tőlem ne búcsúzzál!
Megszomorítottad a szívemet:
Nem is tudom, ki vígasztalja meg!

Bezárhadd már, rózsám, kis kapudat.
Nem gázolom többet udvarodat.
Vethetsz szegfűt, vethetsz majoránnát.
Nem gázolom bele a gyönge ágát.

(Kiskunfélegyháza, Bács-Kiskun m.)

Népdalaink szinte minden érzelmi reakciónak külön strófát szentelnek; a versszakok többsége 4-soros, a legtöbb dal 2–4 strófás, de a strófák kapcsolata egy-egy dalon belül laza, szövegük, sorrendjük variabilis. Egy-egy kedvelt, divatos dallamara szívesen „ráénekelnek” különböző mondanivalójú, típusú versszakokat (→ kontaminált dal). A népdaloknak e jellemző sajátosságára Erdélyi János már 1847-ben felfigyelt: „A mi szerelmi dalaink, mint általánosan minden népé, melly írással nem ügyelvén reájok, csak hagyományosan élteté azokat… fölötte változók… mert egész dalt hosszú időn át nehéz megtartani, mivel magok az érzések is rövidek, percnyiek; s minden új helyzet új eszmét, új képez hoz, az idő és körülmény és lelkesedéshöz képest. Mind más az, mikor elbeszélő költemény fennmaradásárul van szó, mert itt az események egymásutánisága, mégis parancsol némi szigort az emlékezetre…”. – Az archaikusabb népdalokat (így a szerelmieket is) a magyar nyelvterület városi fejlődéstől elzárt vidékein, ill. a magyar nyelvszigeteken, Erdélyben, Moldvában, a Felvidéken stb. találjuk meg. Mivel a népköltészetben a szerelmi dal anyaga a legnagyobb, ennek számos eleme, képe, strófája beépült más típusú dalokba (lakodalmi, katona, summás, pásztor, betyár stb.). A magyar népköltészet szerelmi dalainak tipologizálására eleddig számis kísérlet történt, végleges eredmények azonban még nem születtek. A régi és új stílusú dalok megkülönböztetése mellett a különböző szerelmi szituációk (találkozás, udvarlás, szakítás, búcsú stb.), ill. e szituációkban megnyilvánuló elsődleges érzelmi reakciók (panasz, kesergés, könyörgés, vallomás, átok stb.) szerinti tipologizálás bizonyult a legcélravezetőbbnek.– Irod. Erdélyi János: Népdalköltészetünkről. Népdalok és mondák (II., Pest. 1847); Hauser Arnold: A művészet és az irodalom társadalomtörténete (I., Bp., 1968); Voigt Vilmos: „A szerelem kertjében” (Ethn., 1969–70); Katona Imre: A magyar népi líra tartalmi–tematikai tagolódása (Ethn., 1970); Küllős Imola: Kísérlet a magyar népköltészet szerelmi dalainak tipologizálására (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1970); Katona Imre: Virágének – magyarnóta – népdal (Artes Populares, Bp., 1970).

Küllős Imola

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem