szeres település, szerfalu, szegfalu
szeres település, szerfalu, szegfalu: olyan közigazgatási egység, amely egymástól elhatárolódó, dombhátakra vagy domboldalakra települt kis házcsoportokból, → szerekből, ill. → szegekből áll. Mo.-on az Őrségben és Göcsejben gyakori. A szeres települések többségét kisnemesek lakták, akiknek ősei határőrök voltak a középkorban. Településeik helyét és birtokaikat erdőkből irtották. A szerek egy része már a 12–13. sz.-ban kialakult, valószínűleg meglévő falvak szétrajzásával és a kirajzással létrejött szórványok terebélyesedésével, nemzetségi telephellyé válásával. A falvak „szeresedésének” folyamata a következő évszázadokban tovább tartott. A középkorban a szerek a dombok alsó harmadában, a mocsaras völgyek szélén álltak. A török korban húzódtak fel a domboldalakra és a dombhátakra. – A szeres települések apró házcsoportjai állhatnak 1–2 km-re is egymástól, de előfordul az is, hogy csak néhány teleknyi távolság van közöttük. Egy-egy szeres település általában 5–10 szerből áll. A legtöbb szeres település határa a 19. sz. első felében még kétféle művelési övezetre oszlott. A házcsoportok közelében feküdtek a belterjesen művelt földek. Ezeket fogta körül gyűrűként az égetéses-irtásos művelési övezet, ahol csak gabonatermesztés folyt. A belső övezet egyre bővült és a 19. sz. 60-as éveire az égetéses-irtásos művelési rendszer már jelentéktelenné vált. (→ még: kerített ház, → törpefalu) – Irod. Györffy István: Magyar falu – magyar ház (Bp., 1943); Takács Lajos: Az irtásos gazdálkodás néhány jellegzetessége a göcseji szegekben (Ethn., 1964); Bíró Friderika: Jobbágyparaszti ház- és lakáskultúra az őrségi Szalafőn (Népr. ért., 1969); Maksay Ferenc: A magyar falu középkori településrendje (Bp., 1971); Müller Róbert: Régészeti terepbejárások a göcseji szegek vidékén és településtörténeti tanulságaik (Zalagerszeg, 1971).
Szalafő-Pityerszer látképe (Vas m., 1960-as évek)
Bárth János
