szőlőművelés
szőlőművelés: 1. az étkezési és a borszőlő (lat. Vitis vinifera) termesztése. A magyar paraszti és mezővárosi gazdálkodásban – a vele foglalkozók számát és gazdasági súlyát is figyelembe véve – a földművelés és állattenyésztés után legjelentősebb ágazat. – 2. Szűkebb értelemben a szőlő telepítése, szaporítása és az évi tőkegondozó munkafolyamatok (→ fedés, → földelés, → nyitás, → szőlőkapa, → szőlőszaporítás, → szőlőtelepítés, → tőkeművelés) összessége. – A szőlő mint legrégebbi kapás növényünk művelése olyan körülmények között fejlődött (→ szőlőbirtoklás), amely a szántóföldekre vonatkozó feudális birtokjognál kedvezőbb lehetőségeket biztosított a telepítő jobbágynak, mezővárosi polgárnak, de még a zsellérnek is (a szőlőföld eladása, öröklése). A → szőlőhegyen mint telken kívüli földön a különböző jogi helyzetű birtokosok és szőlőművelők nagymérvű és speciális szakértelmet kívánó munkával már a 14. sz.-tól be tudtak kapcsolódni az árutermelésbe (legalábbis a belső piacokon), s részben vagy egészben a borkészítés, → bortárolás és → borkereskedelem funkcióit is ellátták. E téren a 16. sz.-tól egyre gyarapodó réteg került alkalmazottként, mint mezőgazdasági bérmunkás (kapás, Hauer) a földesúri szőlőbirtokokra. A 18. sz. közepétől főként önellátó szinten az alföldi területek is bekapcsolódtak a szőlőművelésbe, s a legelőkből és szántókból felfogott szőlőskertek a 19. sz. végi filoxeravész után váltak jelentőssé különösen a Duna–Tisza közi homokháton (→ szőlőbetegség, → szőlőtelepítés). – A magyar és a Kárpát-medencei szőlőművelés emlékanyaga és termesztési tapasztalatai jelentős nagytáji különbségeket mutatnak, és több történeti rétegbe sorolhatók. Az eltérések vonatkoznak az alkalmazott művelésmódokra, eszközökre és → szőlőfajtákra is, de sokszor csak a → történeti borvidékekhez viszonyított fáziseltolódásként értelmezhetők. A Ny-dunántúli szőlőművelés eredetét vagy legrégebbi rétegét Pannonia provincia római kori hagyományaiban találhatjuk meg, azonban ez a tudománytörténeti szempontból is axiómává vált összegző megállapítás több fontos részletében nem bizonyított, a továbbéléssel kapcsolatban vannak nem adatolható időszakok. – A görög–római hagyományokon nyugvó, de későbbi, középkori gyakorlatú és közvetítésű Ny-európai gazdasági tapasztalatok a Kárpát-medencében több vonatkozásban tükröződnek: É-Mo. több területén a 12–13. sz.-ban valószínűsíthető a francia-vallon telepesek hatása, német betelepülők segítették elő a városi szőlőkultúra kialakulását a Dunántúlon (Buda, Mór, Sopron stb.), de az erdélyi szőlőművelés fejlődésében is szerepet játszottak. Fenti hagyományoktól valószínűleg alapjaiban különbözik az É-Mo.-on a 10–12. sz.-ban kialakult szőlőművelés, amelyből a honfoglalók törökös etnikumú csoportjainak magukkal hozott és meghonosított szőlőművelési elemei mutathatók ki. – A Kárpát-medence központi, alföldi és D-dunántúli területein a 15–17. sz.-ban balkáni eredetű vörös bor-kultúra alakult ki, aminek hatása a 18–19. sz.-ban erősödött. – A fenti, főként migrációs tényezőkkel indokolt történeti rétegek mellett fokozott jelentősége van a belső fejlődésnek, amit a birtokviszonyokban, az adózási rendszerekben és kereskedelmi lehetőségekben megmutatkozó különbségek befolyásoltak. – Irod. Vajkai Aurél: A parasztszőlő-művelés és bortermelés Veszprém megye déli részében (Népr. Ért., 1938); Andrásfalvy Bertalan: A vörös bor Magyarországon. Szőlőművelésünk balkáni kapcsolatai (Népr. Ért., 1957); Feyér Piroska: Szőlő- és borgazdaságunk történetének alapjai (Bp., 1970); Vincze István: Történeti-néprajzi összehasonlító vizsgálatok a kelet-európai szőlőkultúra körében. Módszertani meggondolások, kutatási eredmények (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1971).
Kecskés Péter
