Szűz Mária keresztleánya
Szűz Mária keresztleánya: → tündérmese. Cselekménye: szegény ember leányát Szűz Mária (Tündér Ilona, egy fekete asszony, boszorkány) keresztleányának fogadja. Bizonyos idő eltelt után magával viszi. Tizenkét szoba kulcsát kezére adja, de megtiltja, hogy a tizenharmadikba benézzen. A leánya a tilalmat keresztanyja távollétében megszegi. Kiereszti a szobából a csillagot, a holdat és a napot (vagy megpillantja az Úrjézust, amint ott misézik stb.). Mária rájön engedetlenségére s kérdőre vonja, de a leány letagadja, hogy járt a tiltott szobában (vagy megtagadja annak elmondását, hogy mit látott ott). Keresztanyja büntetésül némává teszi és ledobja a földre. Egy királyfi rátalál és feleségül veszi. Három év leforgása alatt három gyermeket szül. Mária minden alkalommal megjelenik és felszólítja, hogy mondja el, mit látott a tiltott szobában. Az asszony megszólal, de változatlanul tagad. Mária ismét némává teszi, gyermekét magával viszi s véres kést hagy az ágyán. Az asszony gyanúba keveredik, hogy elpusztítja gyermekeit. Máglyahalálra ítélik. A vesztőhelyen Mária ismét megjelenik, az asszony bevallja tettét és azt, hogy mit látott a tiltott szobában. Visszakapja gyermekeit és beszélőképességét. Megkegyelmeznek neki s többé Mária nem látogatja meg (AaTh 710). – 17 változatban az egész magyar nyelvterületről ismert mese, több egymástól lényeges momentumokban eltérő változatban, redakcióban kerül feljegyzésre, ill. jelent meg ponyván. Némelyike samanisztikus, másika középkori keresztény elemeket tartalmaz, de ismerünk olyan magyar változatot is – ponyváról –, amely „Das Marienkind” c. Grimm-mese vagy 18. sz.-i francia „tündéries” szöveg fordítása. A mesét Straparola gyűjteménye óta (16. sz.) Európa-szerte számos változatban, igen változatos formákban jegyezték fel és adták ki, s szórványosan elterjedt a Közel-Keleten, É-Afrikában és É-Amerikában is. Mindenütt erős → affinitást mutat más üldözött hősnőkről szóló tündérmesékkel (→ aranyhajú ikrek, csonka kezű leány, a → hét holló stb.). W. Liungman a mesét a → halálkoma mesével rokonítja, erre azonban a magyar anyagban nem találunk példát. – Irod. Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (II., Pécs, 1940); Dégh Linda: Pandur Péter meséi (II., UMNGy. IV. Bp., 1942); Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Banó István: Szlovákul hallott mese magyar elmondásban (Ethn., 1948); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Schmitz, N.: La Mensongère (Quebec, 1972).
Kovács Ágnes
