táji tagolódás kutatása
táji tagolódás kutatása: a magyar népi kultúra analitikus vizsgálata tájilag-történetileg kialakult csoportjai alapján (→ néprajzi csoport, → táji csoport). Bizonyos, hogy a honfoglaló magyaroknak is voltak egymástól eltérő jellegű csoportjaik (törzsek, nemzetségek stb.). Erre utalnak a legkorábbi nyelvemlékekben tapasztalható nyelvjárási különbözőségek is. A feudalizmus kialakulása során azonban a korábbi egységek valószínűleg teljesen fölbomlottak és új táji tagolódás alakult ki, amelyet elsősorban már nem a vérségi, hanem a területi összetartozás jellemzett (10–11. sz.). A szigetszerűen és szórványokban, a honfoglaláskor Mo.-on talált szláv népesség hamarosan megmagyarosodott és hasonló sorsra jutottak azok a keleti néptöredékek is, amelyek különböző időkben csatlakoztak a magyarokhoz (úzok, besenyők, kálizok, böszörmények stb.), valamint a korai vallon és olasz telepesek kis csoportjai is. Ezek a kisebb-nagyobb népi beolvadások nem tudjuk mennyire befolyásolták a magyar nép táji-történeti csoportjainak kialakulását, mert a történelmi események a középkor végén kevéssé kedveztek az új táji csoportok megszilárdulásának. Kivételt mindössze néhány szabadalmas, katonáskodó vidék népe jelentett (székelyek, Őrség). Nagy népkeveredést idézett elő a tatárjárás, az elpusztult, elsősorban alföldi területek újranépesítésre szorultak. A kunok és jászok letelepülésük után (13. sz. vége) szintén hamarosan elvesztették nyelvüket, közjogi különállásuk azonban megmaradt. A középkori népesség elhelyezkedésében a legnagyobb változást a török háborúk és a hódoltság kora hozta (15. sz. eleje – 18. sz. első fele). A magyar nyelvterület déli és középső részének lakossága nagy arányban elpusztult, ill. fokozatosan északra, valamint kisebb részben keletre és nyugatra menekült. A 18. sz. folyamán ezzel ellentétes mozgás játszódott le, melynek a központi népterület meggyérült lakosságának pótlása volt a célja. A magyar nép ma ismert táji-történeti tagolódása 18–19. sz.-i kialakulású, a paraszti kultúra utolsó kétszáz éves fejlődésének állomásait jelzi. A legkorábban említett magyar néprajzi csoport a → székelyek (12. sz.). Később rajtuk kívül a → kunokat, → jászokat és a → palócokat említik az írásos források. Az első munka, amely nagyobb számban tájakat és csoportokat sorol föl, Debreczeni Ember Pál egyháztörténeti műve (Historia ecclesiae reformatae in Hungaria et in Transsylvania, Utrecht, 1728), mely a 17. sz. végének állapotait írta le. Bél Mátyás Notitiájának kötetei (18. sz. első fele) bőven tartalmaznak leírást a magyar nép korabeli földrajzi elhelyezkedéséről és népi kultúrájáról. – A táji tagolódás kutatása iránti érdeklődés valóságos kezdetei azonban a 19. sz. elejére, a nemzeti ébredés korára esnek, részeként a magyar néprajzi kutatások kibontakozásának. A → Tudományos Gyűjteményben látott napvilágot Csaplovics János tanulmánya (Ethnographiai Értekezés Magyarországról, 1822), mely a korabeli ország népeinek és nemzetiségeinek néprajzi jellemzésére tett kísérletet. Csaplovics komplex vizsgálatokat sürgetett történeti, jogi, antropológiai, pszichológiai, földrajzi és természetrajzi, legfőképpen pedig statisztikai (ezen a jelen állapot teljes leírását értette) téren. Mo. nemzetiségi tarkaságát – szavai szerint: „Magyarország Európa kitsinyben” – jó terepnek tartotta az interetnikus vizsgálatok, egyben az európai összehasonlítás számára. Az etnográfiai kutatásoktól Csaplovics az etnikus sajátságok földerítését várta, de ugyanakkor számon tartotta az egy népen belüli táji tagolódást is. A magyar népnek négy nagy táji csoportját különböztette meg, a palócot, a Duna mellékit, a Tisza mellékit és a székelyt. Tanulmányához többen hozzászóltak. Dohovics Bazil filozófiai író óvta a szubjektív jellemzésektől és az etnikum tárgyilagos meghatározására hívta föl a figyelmét. A kibontakozóban lévő elméleti vita azonban elakadt, egyelőre a néprajzi leírás foglalta el a helyét. A Tudományos Gyűjtemény első számában (1817) pályázat jelent meg „A Palótzság Esmértetése különféle tekintetben” címmel. A pályázat elsősorban a földrajzi, vallási, antropológiai, nyelvjárási, folklór és társadalmi tanulmányozást tűzte ki célul. A Tudományos Gyűjtemény 1819-ben közölte Szeder Fábián palócokról írt tanulmányát, amely először vállalkozott egy magyar néprajzi csoport sokoldalú leírására. A következő évtizedekben valósággal divattá vált a palócok kutatása. Kialakult olyan szóhasználat is, amely minden jellegzetes táji csoport parasztságát tévesen palócnak nevezte. – A Tudományos Gyűjtemény további évfolyamaiban sok, a táji tagolódás kutatása szempontjából értékes adat látott napvilágot az egyes vidékek, tájak, megyék stb. ismertető irodalmában. Kiterjedt az érdeklődés a történeti Mo. határain kívül élő magyarságra is. Gegő Elek és Jerney János Moldvában, Kiss Károly Bukovinában, Rumy Károly Boszniában kereste a magyarokat. A sok apró közlés után az első jelentős munka, mely egy történeti táj komplex leírását nyújtja, Orbán Balázsé: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontból (I–VI., Pest, 1868–Bp., 1873). Elsősorban történeti szempontú, de nagy teret szentel a statisztikai és néprajzi leírásnak is. A kiegyezés első évtizedeiben a történeti kutatások szolgáltattak adatokat a magyar táji csoportok ismeretéhez. Hunfalvy Pál műve, Magyarország ethnographiája (Bp., 1876) a magyar etnikum és Mo. népeinek kialakulása és története megírásának kísérlete. Erre az időre esett a székely eredet kérdésében makacsul fennálló romantikus nézetek megdőlése is. A táji tagolódás kutatásának újabb állomása volt Jankó János munkássága. Jankó célkitűzései – jóllehet fontos szerepet kapott vizsgálataiban a nyelvjáráskutatás és az antropológia is – elsősorban néprajziak voltak. Nagy súlyt helyezett a vizsgált terület lakosságának életmódja, viselete, építkezése, kisebb mértékben szokásai és folklórja tanulmányozására (Kalotaszeg magyar népe, Bp., 1892; Torda, Aranyosszék, Toroczkó magyar (székely) népe, Bp., 1893; A Balaton melléki lakosság néprajza, Bp., 1902). Hasonló indíttatású munkák: Pintér Sándor: A palócokról (Bp., 1880) és Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914). Ekkoriban jelentek meg Istvánffy Gyula palócokkal és matyókkal foglalkozó cikkei is. Ezek a művek azonban csak forrásokként értékesek, a táji tagolódás kutatásában új szempontokat – mint Jankó – nem hoztak. A századvég nagy vállalkozása, az → Osztrák–Magyar Monarchia Írásban és Képben változó értékű fejezetei a magyarság első tájak szerinti összefoglaló leírását adták. A millenniumra készült nagyszámú történeti és megyei monográfia a táji tagolódás kutatása szempontjából nem sok újat, elsősorban adalékokat eredményezett. A század végén látott napvilágot Csánki Dezső munkájának: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában első kötete. A történeti-földrajzi kutatások adtak indítást Györffy István tanulmánysorozatához, melyek néprajzi, történeti és földrajzi szempontok alapján vizsgáltak egy-egy néprajzi, táji csoportot. Bátky Zsigmond vázlatos kérdésfölvetése után (1905), Györffy az 1910-es és 1920-as években írta tanulmányait a Fekete-Körös-völgyi magyarokról, a kunokról, a palócokról, matyókról, hajdúkról, csángókról (összegyűjtve megjelentek: Magyar nép–magyar föld, Bp., 1942 c. kötetében). Mályusz Elemér: Turóc megye kialakulása (Bp., 1922) c. munkájának megjelenése után bontakozott ki a történettudomány népiségtörténeti iránya, amely az egyes megyék és vidékek néptörténetének föltárásával sok új szempontot és ismeretet nyújtott a táji tagolódás kutatása számára (Szabó István, Jakó Zsigmond, Maksay Ferenc, Ila Bálint, Makkai László és mások könyvei és tanulmányai). Szabó István írta meg a magyar néptörténet első összefoglalását: A magyarság életrajza (Bp., 1941). – A magyarság nagy-táji keretekben történő felosztását minden különösebb elvi álláspontok nélkül Viski Károly végezte el először a → Magyarság néprajza első kötetében (Bp., 1933– 37). Később történeti és néprajzi adatokkal bővítve jobban körvonalazta elképzeléseit (Etnikai csoportok, vidékek, Bp., 1938). Munkáját azonban bizonytalanságok jellemzik, melyek elsősorban a konkrét kutatások hiányából adódtak. Az 1930-as évekre jellemző volt a néprajzi csoportok iránti érdeklődés megélénkülése. Jelentős eredményeket hozott az egyik legarchaikusabb kultúrájú néprajzi csoport, a moldvai csángók kutatása. Domokos Pál Péter járt közöttük először néprajzi célkitűzésekkel. Anyagát könyvben jelentette meg: Moldvai magyarság (Csíkszereda, 1931). Lükő Gábor a népi kultúra hasonlóságán mutatta ki, amit a történettudomány nem sokkal később igazolt, hogy a moldvai magyarok alaprétege a középkorban É-Erdélyből vándorolt ki mai hazájába (A moldvai csángók, Bp., 1936). Mikecs László a Kárpátokon kívül élő magyarság teljes történeti-néprajzi képének fölvázolására tett kísérletet (A csangók, Bp., 1941). Egyedülálló monográfia Kiss Gézáé: Ormányság (Bp., 1937), mely a néprajzi kép megrajzolása mellett elsősorban az egyke történeti-gazdasági okainak keresését tűzte ki célul. Ortutay Gyula a Kis magyar néprajzban külön fejezetet írt „Népünk földrajzi és etnikai elhelyezkedése” címmel. Gunda Bélának a néprajzi csoportokról írt tanulmánya, mely a Bartucz Lajos szerkesztette A magyar nép c. nagyközönségnek készült etnográfiai-antropológiai összefoglalásban látott napvilágot, már túlment Viski Károly eredményein és a magyarság csoportjainak térbeli felvázolására, valamint a csoportok kialakulása okainak nyomozására is vállalkozott. – A magyar néprajztudomány fejlődése azonban nem a táji tagolódás kutatásának irányába haladt. A következő másfél évtizedben csupán Tálasi István Etnikai csoportok c., a bp.-i egy.-en tartott előadásai jelentettek a problémakör kutatásában folytonosságot és továbbhaladást. Tálasi István nem az egyes jellegzetesnek tudott vagy ismert csoportok specifikus kulturális jegyeinek kiemelésére helyezte a hangsúlyt, hanem a néptörténeti háttérre. Elsősorban a központi népterületet (Alföld, K-Dunántúl) vizsgálta, nagy figyelmet fordítva azokra az újkori (16–18. sz.) népmozgásokra, amelyek a mondott terület lakosságának népi kultúráját formálták. 1958-ban látott napvilágot Barabás Jenő tanulmánya, Az etnikai csoportok fogalmának kérdéséhez (Népr. Ért.), amely elméleti tisztázásra vállalkozott. Azokat a kritériumokat kísérelte meg számba venni, amelyeknek alapján a néprajzi csoportok elkülöníthetők. Később könyvében (Kartográfiai módszer a néprajzban, Bp., 1963) is foglalkozott a kultúra táji tagolódásának létrejöttével. 1962-ben a debreceni néprajzi szimpózionon Gunda Béla tartott előadást A kultúra integrációja és az etnikai csoportok alakulása címmel (Műveltség és Hagyomány, 1962), melyben a táji tagolódás kutatásának kérdését az integráció szemszögéből, teljesen elméleti síkon közelítette meg. Előadását számos fölszólalás és élénk vita követte. Azonban sem Gunda, sem Barabás elméleti tanulmányait nem kísérte a táji tagolódás kutatásának megélénkülése, csupán szórványos kísérletek történtek egyes táji csoportok határainak kijelölésére. Andrásfalvy Bertalan a sárközi társadalom és műveltség alakulásáról írt (Sárköz, 1956). Kodolányi János összeházasodási körök megrajzolásával, népviseleti, vallási és népnyelvi kritériumok alapján az Ormánság határait kutatta (Népr. Ért., 1958). Paládi-Kovács Attila a barkók területének kiterjedését a történeti és nyelvészeti adatok, ill. a néprajzi gyűjtés szembesítésével rajzolta körül (Műveltség és Hagyomány, 1988). Diószegi Vilmos az É-Középhegységből az elmúlt két évszázadban az Alföldre vándorolt, „palóc”-nak nevezett népesség kulturális összetartozását közös néphitbeli alakjukon mutatta ki (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1967). Dankó Imre a hajdúk néprajzi képének kialakulásához szolgáltatott adatokat (Déri Múz. Évkve, 1965). Zentai János házasodási körzetek alapján az Ormánság határait jelölte ki (Pécsi J. P. Múz. Évkve, 1966), majd Baranya táji tagolódását vázolta föl (Ethn., 1978). Megjelent az első mutatvány a Magyar Néprajzi Atlaszból is (Népr. Ért., 1967), mely célkitűzése szerint szintén hivatott arra, hogy a magyar népi kultúrán belül a határokat, színeződéseket kimutassa. A táji tagolódás kutatása külön ágaként Kós Károly a legkevésbé ismert romániai magyarság táji tagolódásának fölvázolására vállalkozott (Művelődés, 1957; Népismereti dolgozatok, 1976). A Gondolat Kiadó gondozásában láttak napvilágot a néprajzi kismonográfiák: Vajkai Aurél: Bakony (Bp., 1959); Kodolányi János: Ormánság (Bp., 1959); Dömötör Sándor: Őrség (Bp., 1960); Katona Imre: Sárköz (Bp., 1962); Vajkai Aurél: Balatonmellék (Bp., 1964); Bálint Sándor: Szeged népe (Bp., 1965); Balogh István: Hajdúság (Bp., 1969) és A cívisek világa (Bp., 1973); Erdész Sándor: A Nyírség (Bp., 1974); Tálasi István: Kiskunság (Bp., 1977); Bellon Tibor: Nagykunság (Bp., 1979); Manga János: Palócok (Bp., 1979); Timaffy László: Szigetköz (Bp., 1980), melyek elsősorban a nagyközönség számára készültek, és főként a kijelölt táj néprajzi leírását nyújtják. A táji tagolódás kutatásának historiográfiáját és az egyes tájak körülhatárolását tartalmazza Kósa László és Filep Antal könyve. A táji tagolódás kutatásának elvi kérdéseivel foglalkozott a Magyar Néprajzi Társaság által 1977-ben szervezett sárospataki konferencia. – Irod. Tálasi István: Néprajzi életünk kibontakozása (Bp., 1948); Kósa László–Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása (Bp., 1975); Néprajzi csoportok kutatási módszerei (Előmunkálatok a Magyarság Néprajzához. Szerk. Paládi-Kovács Attila, Bp., 1980).
Orbán Balázs Székelyföldről írt művének címlapja
Gönczi Ferenc egyik munkájának címlapja
Kósa László
