találás
találás: eredeti tulajdonszerzési mód, az elveszett, eltűnt vagy elrejtett dolog tekintetében. A találás még nem eredményez közvetlenül tulajdonszerzést, mert a dolgot a találó köteles a hatóságnál bejelenteni és csak ha az elévülési idő eltelik anélkül, hogy a korábbi tulajdonos jelentkezne, válik a dolog a találó tulajdonává. Sok helyen régen az élő szokásjog lerontotta a bejelentési kötelezettséget, pl. a szakavatott galambász befogta az elkóborolt galambot, félsötét padláson korábbi tartózkodási helyét feledtette vele és beosztotta a saját csapatába. A jószágok esetében már a legkorábbi időkben nagyon szigorú előírásokat találunk. I. László király (1077–1095) pl. elrendelte, hogy az elkóborolt, de megtalált jószágokat adják közre és meghatározott ideig a megye központjában őrizzék, hogy a tulajdonos azokra rátaláljon. A 16. sz.-tól kezdve elsősorban a Kunságban és az erdélyi szászok körében kötelezővé tették → közigazgatási jel használatát, amit az egyes községek az onnan elszármazott jószágokra rásütöttek; a 18. sz. végén ezt a Helytartótanács országosan alkalmazni rendelte, hogy így az elkóborolt jószág származási helyére következtetni lehessen. A közigazgatási hatóságok az elveszett és megtalált jószágok leírását kurrensekben, futólevelekben, nyomozólevelekben, községi publikációkban, a Helytartótanács pedig az ún. Impressa Circulariákban közhírré tette, ami a közbiztonságot növelte. A jószágra tett → tulajdonjegy már nemcsak a származási helyet, hanem a tulajdonos személyét is ismertté tette. A megtalált jószágot a hatóság nyilvántartásba vette, tartásra kiadta és ha a korábbi tulajdonos a meghirdetés ellenére nem jelentkezett, a jószágot elárvereztette. – Irod. Tárkány Szücs Ernő: A jószágok égetett tulajdonjegyei Magyarországon (Ethn., 1965).
Tárkány Szücs Ernő
