táncdal
táncdal: olyan énekelt (esetleg hangszerrel is kísért), lírai dal, amelyre táncolnak. Az európai népi lírában a táncdalok és az ún. „május dalok” (tavaszköszöntő énekek) a legősibbek. Első magyar nyelvű táncdalaink a Körmöcbányai táncszó és a Zöldvári ének a 16. sz. elejéről valók. (→ még: virágének) A táncdalok tematikusan 2 csoportra oszthatók: 1. szerelmi (ill. bármely más témájú lírai) népdalok, amelyekre táncolnak. E dalok szövegében általában (de nem feltétlenül) utalás történik a táncos szituációra is. Pl.
Csicseri borsó, vad lencse.
Fekete szemű menyecske,
Most adta isten kezemre,
Most járom vele kedvemre.
Fekete szemű menyecske,
Most adta isten kezemre,
Most járom vele kedvemre.
2. csak bizonyos tánctípushoz tartozó, arra konkrétan utaló dalszövegek, ill. a táncról (általában) szóló – a táncot, a táncospárt dicsérő, leíró, táncra buzdító – epiko-lírikus vagy tréfás lírai dalok. Ilyen jellegű szövegeket már a 17–18. sz.-i kéziratos énekeskönyvekben is találunk, de népi táncdalaink között elenyészően kis számú ez a csoport. Megtaláljuk viszont nyomait a tánckurjantások (→ táncszó), ill. körtáncos gyermekjátékaink szövegében. Pl „Bujj, bujj, zöld ág...”, „Dombon törik a diót...” stb. E leíró típusnak sajátos fajtáját alkotják (és a tánctörténeti kutatások szempontjából rendkívül tanulságosak) a táncot tiltó, gúnyoló, a táncolás ellen agitáló, felháborodott hangú versek. (→ még: didaktikus költészet) – Irod. Révész Kálmán: Egy régi vers a tánc ellen (Irod. tört. Közl., 1893); Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III. B, Bp., 1956); Belényessy Márta: Kultúra és tánc a bukovinai székelyeknél (Bp., 1958).
Küllős Imola
