vadászat
vadászat: az ember legősibb élelemszerző tevékenysége. A vadászat a zsákmányoló gazdálkodás része, melynek során az ember nem gondoskodik a megszerzett javak pótlásáról. A magyarság az ugor együttélés idején már fejlett vadászattal rendelkezett. Erről az íjas vadászat teljes szókészlete tanúskodik (íj, ideg, nyíl, tegez, lő, les). A finnugor népek fontos közvetítő szerepet játszottak az eurázsiai vadászműveltség kialakulásában. Az → íjas csapda, a zúzócsapda egyes típusait ők terjesztették el. A sztyeppi övezetben, a török népekkel való érintkezés idején a magyarság életmódjában a hajtóvadászat jutott fontosabb szerephez. A honfoglalás idején még jelentékeny szabad vadászat idővel erőteljesen korlátozódott. 1504-ben II. Ulászló törvénybe iktatta, hogy a vadászat csak a nemes ember joga. Ezt követő további rendelkezések nyomán a vadfogás és a vadászat módja két irányba fejlődött. A nemesség a vadászatot elsősorban sportként űzte, és ebben általános lett a lőfegyver használata (a puskával való vadászat első emléke 1509-ből maradt fenn egy címerképen). A jobbágyság viszont a titokban folytatható vadfogást alkalmazta, amelynek számos ősi és primitív eszközét örökítette tovább. – A 16. sz. közepéig a király, az egyház és a főurak szolgálatában álló vadászok önálló rétegeket alkottak. A királyi bölényvadászok, solymárok, madár-, nyúl-, nyest- és hódfogók egyes területeken külön falvakban laktak. A vadásztársadalomhoz tartoztak a vadászkutyák nevelésével, gondozásával foglalkozó pecérek. A királynak és a főuraknak a középkorban gondozott vadaskertjeik voltak. A vadászat jelentőségét növelte, hogy a Kárpát-medencében mindenütt bőven volt vad. A honfoglaló magyarok még őstulokra is vadásztak (előfordulását az alföldi Túr, Turony, Turja, Túrkeve helynév őrzi). A bölény csak a 18. sz. elején pusztult ki (az utolsó példányt 1762-ben ejtették el a Székelyföldön), a hódot pedig a múlt század közepéig foghatták. – A paraszti vadászat célja elsősorban a megfelelő hús biztosítása. Még az ürge, pele, borz, daru, túzok, császármadár húsát is fogyasztották. Az élelemszerzésen túl a vad prémjéből ruhát készítettek, az állat inát varrásra, ideg sodrására hasznosították. Az elejtett kócsag, gém, túzok, daru tolla – különösen a pásztorok körében – díszül szolgált (→ daru). Az énekesmadarak fogása pedig jövedelemszerző foglalkozás volt; a léppel, hurokkal fogott rigóféléket városok piacain árusították. – A vadászat és vadfogás módját, eszközkészletét két nagy csoportba sorolhatjuk. 1. Az aktív vadászat lényege az hogy a vadász maga megy a vad után. A kezdetleges fegyverrel (hajítófa, íj, lándzsa) vadászó embernek meg kell közelítenie a vadat, ezért leplezéshez, csalogatáshoz folyamodott. Falombbal álcázta magát, vagy lepelbe, állatbőrbe burkolózott. Az Alföldön disznókat, juhnyájat terelt a vadász maga előtt vagy ökrös szekéren közelítette meg a túzokot. Főképpen a madárfogásnál gyakorolták a csalogatás több módját (→ csalogató madár, → csalogatósíp). A vad elejtésének kézi fegyvereit (a szúró-, vágó- és lőfegyvereket) a népi vadászatban olyan egyszerű eszközök helyettesítették, mint pl. a → hajítófa, → árkány (pányva) vagy a → karikásostor. Ezeket főképpen a pásztorok használták a nyájra támadó farkasok ellen. A → hajtóvadászatnál a nagyvad útjába karókat, vermeket állítanak. A nyestet, borzot odújából kiássák, kifüstölik, hegyes eszközzel (→ borzfúró, nyestezővilla) kihúzzák, vagy ledöfik. A hajtóvadászat körébe tartozik a solymászat. A középkorban főként a nemesség foglalkozott vele, de éltek solymászok a parasztság körében is (Nagysárrét, Mátra, Bükk hegység). A Nyírségben az elrabolt vércsefiókákat háznál nevelték fel s egeret, patkányt fogattak vele. – 2. A passzív vadászat a vad természetének alapos ismeretére épül. A vadász helyett az általa felállított különböző vadfogó eszközök ejtik el az állatot. A passzív vadászat éppen ezen személytelen jellege miatt terjedt el és játszott fontos szerepet az elmúlt évszázadokban a parasztságnál. Legrégebbi vadfogó eszköz a hurok, amelyet az apró madaraktól a nagyvadak elejtéséig rendkívül változatos módon és méretben alkalmaztak (→ csikkentő, → csikle, → fajdhurok, → hurkos egérfogó, → íjas hurok, → kukoricacső hurok, → nyesthurok). A múltban a nagyvadra éppenúgy vadásztak hálóval, mint a kisebb madarakra. A függőlegesen felállított 25–50 m hosszú erős hálónak hajtották neki a medvét, vaddisznót, farkast. A nagyvadak elejtésére szolgáló vermek Európában a paleolitikum óta ismeretesek. A 17. sz-ban az erdélyi főurak bölényvadászatain a pecérek mellett veremásók is tevékenykedtek. A 2–3 m mély vadfogó verem tetejét ágakkal, gazzal lefedték s arra tették a csalétket. Farkasok számára készítettek olyan vermet, amelyiknek a közepére állított magas oszlopra eleven állatot (bárányt, libát) helyeztek csalétekül, medvefogáshoz mézzel bekent méhkast húztak. A verem aljába kihegyezett karókat vertek, hogy a beleeső állatot felnyársalják. Élő állat szolgált csalétekül az Erdélyben szórványosan előforduló → farkaskertben. A vadfogás legrégibb idők óta nélkülözhetetlen tartozéka a csapda, amelynek számos változata az eurázsiai vadászműveltség különböző rétegeibe tartozik. Az ősi mechanikai szerkezetű csapdáktól a gyárilag készített vastőrökig olyan gazdag változattal rendelkezik ez az eszköztípus, hogy szinte mindenféle vad fogására alkalmas (→ billenőcsapda, → borítócsapda, → csapóvas, → ékcsapda, → íjas csapda, → karócsapda, → ládacsapda, → lépőcsapda, → varsacsapda). Az énekes madarak fogásában általánosan elterjedt a → lépezés, a nagyobb madaraknál a megétetés, mérgezés. – A népi vadfogás és vadászat egyes módjainak történeti alakulásában számolni kell az egyéni ötletek, a nemesi vadászat és a vadászirodalom hatásával. (→ még: vadmérgezés, → pelészés, → vadász, → vadfogó háló). – Irod. Pák Dienes: Vadászattudomány (I–II., Buda, 1829); Ecsedi István: Népies vadfogás és vadászat a debreceni határban és a Tiszántúlon (Debrecen, 1933); Márkus Mihály: Népi vadfogás módjai Nyíregyháza vidékén (Népr. Ért., 1937); Gunda Béla: A magyar gyűjtögető és zsákmányoló gazdálkodás kutatása (Bp., 1948); Mészöly Gedeon: Az ugorkori vadászélet magyar szókincsbeli emlékei (Ethn., 1951); Hofer Tamás: Vadfogóvermek a töröknek hódolt Baranyában (Ethn., 1957); Gunda Béla: Ethnographica Carpathica (Bp., 1966); Gunda Béla: Ethnographica Carpatho-Balcanica (Bp., 1979).
Selmeczi Kovács Attila
