varga
varga: a bőr kikészítésével és egyszerűbb lábbeli készítésével foglalkozó kisiparos. A szó a finnugor eredetű varr ige származéka. Első előfordulása 1387-ből származik „sutor” – „lábbelivarró” értelemben. Korábban a tímár szónak volt sutor – „lábbeli varró” jelentése, amely keleti jellegű timsós bőrkészítéshez és feltehetően keleti eredetű és formájú lábbelikhez kapcsolódott. Középkori gyakorlat szerint a lábbelit varró maga készítette ki a mesterségéhez szükséges bőröket. A → tímár készítette bőrök és lábbelik divatjának elmúltával a szóhoz a 14. sz.-ban Ny-európai hatásra általánossá vált a vöröses-barna bőrt adó cseres kikészítés, valamint Ny-európai eredetű technológiával, szabás szerint és eszközkészlettel készült divatos lábbelik, mint a könnyebb saru, cipellős (→ cipő) vagy szekernye és kapca meghonosodása kapcsolódott. A vargák ugyan általánosságban cseres bőrt készítettek, de már a 16. sz. elejéről van olyan adatunk, amely a vargák bőrfehérítési jogáról szól. (A tímárok készítette timsós bőr fehér volt.) Ezzel a vargák egyre erősebb vetélytársai lettek a tímároknak, akiket társadalmilag mindig lefelé igyekeztek szorítani. A hódoltság korában az oszmán-török eredetű csizma hatására alakult a legújabb divat, s azok a lábbelik váltak ódivatúvá, amelyeket az egykor divatos, a tímárokat kiszorító vargák készítettek. A legdivatosabb lábbelit készítő mesterség, a → csizmadiaság a vargákat kezdte leszorítani azon az úton, amelyen a vargák szorították le korábban a tímárokat. Ódivatú lábbelik, sőt bocskor készítésére álltak át, amelynek készítési jogát időnként a tímároktól igyekeztek elperelni, valamint ócska lábbelik foldozására-javítására. A nem divatos és szegényes lábbelik mellett a vargák bőrkikészítő tevékenysége erősödött meg és vált általánossá. Nemcsak a saját termékeikhez szükséges bőröket készítették ki, hanem csizmadiák és szíjgyártók számára is dolgoztak. A 18. sz.-tól kezdve a varga mesterség kétfelé osztódott hazánkban. A magyar vargák bőrt készítettek ki csizmadiák és szíjgyártók számára, mégpedig általában varga módra, néha a régi tímárok módján fehéren-timsósan is. A bőrkikészítés mellett ők is készítették a legegyszerűbb lábbeliket, mint a → bocskort, a → bakancsot és a régimódi sarut. Foglalkoztak ezeken kívül régi lábbelik javításával-foldozásával, saruk talpalásával és fejelésével. – A német vargák finomabb, nyugati divatú lábbeliket készítettek: az újdivatú sarut, női fűzős sarut, sarkos női cipellőst, sarkos női csizmát, férfi-női cipőt és férfi-női papucsot. Elvégezték a saruk talpalását és fejelését is. A német vargák mestersége a múlt században lassan összemosódott a cipészekével. – Irod. Györffy István: Viricselés a Székelyföldön (Ethn., 1937); Zoltai Lajos: A debreceni viselet a XVI–XVII. században (Ethn., 1938); Vajkai Aurél: A lábbelikészítés múltjából Veszprém megyében (Bp., 1960); Bálint Sándor: A szegedi bőrművesség (Bp., 1961); Gáborján Alice: A magyar módra történő bőrkikészítés problematikája (Népr. Ért., 1962).
Varga (Szerencs, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 1965)
Gáborján Alice
