város
város: földrajzi meghatározás szerint – a területi munkamegosztás jellegzetes településformája, központi (tehát vagy a területet intenzívebben kihasználó, vagy pedig a kevésbé mindennapi szükségleteket ellátó) tevékenységre specializálódott település. A városalakulás legfontosabb történelmi előfeltételei: a fejlett társadalmi munkamegosztás, a rendszeres árucsere és az állami szervezettség. A város általában autonóm vezetésű társadalmi egység. Nagyobb számú népesség lakó- és munkahelye. A környékbeli falvak és szórványtelepülések lakói számára is igazgatási, igazságszolgáltatási és kulturális központ, valamint piachely. – Az európai történelemben a városnak három fő típusa követte egymást: az antik, a középkori és az ún. modern város. A Földközi-tenger vidéki és ázsiai autochton urbanizációval kapcsolatot mutató antik város arisztokratikus igazgatási, katonai és kulturális központ. A középkori város bár helyileg gyakran ugyanott jött létre, mint az antik, új fejlemény. A szabad ipar és kereskedelem központja. Belőle fejlődött ki a kapitalizmus modern városa. – A magyar városfejlődés része, de megkésett változata a Ny-európainak. Miként Európában mindenütt, így Mo.-on is a püspöki és királyi (megyei) várak voltak a középkori városok csírái (pl. Esztergom, Veszprém). A 11–12. sz.-ban ezek az erődítmények egyházi és világi igazgatási feladatokat láttak el. Emellett a gazdasági és kulturális élet központjai is voltak. A várak köré különféle szolgálónépek, majd lassan hivatásos iparosok és kereskedők is letelepedtek. A 12. sz. második felében csírájában már megindult a városiasodás. A folyamatot nagymértékben elősegítette a „hospes”-ek telepítése. A magyar városok nem harccal vívták ki önállóságukat, hanem kiváltságaikat felülről kapták a királytól, aki gazdasági támaszt látott bennük és ezért szorgalmazta fejlődésüket. Az első magyar városi szabadalmakat a 13. sz. első felében foglalták írásba. A tatárjárás után fellendült a városalakulás folyamata. A királyi vármegye szétesett. A várak kikerültek a megyei ispánok hatásköréből és a legtöbb helyen beleolvadtak a polgári településbe. A civitas szó a tatárjárás után „vár” helyett már „szabad várost” jelentett. A 13. sz. második felében és a 14. sz.-ban a királyok számos helységnek adtak városjogot. Különösen a Dunántúlon és É-Mo.-on szaporodott meg a cívitások száma (pl. Buda, Kassa, Kolozsvár, Pozsony). A földesurak saját falvaik városiasításával igyekeztek meggátolni jobbágyaik városokba vándorlását. Így jöttek létre az → oppidumnak nevezett jobbágyi jogállású → mezővárosok. A két várostípus között különösen az 1351. évi kilencedtörvény után vált élessé a határ. A 14–15. sz.-ban kb. 800 helység kapott mezővárosi jogot. Közibük süllyedt több földesúri kézre került és fejlődésében megtorpant cívitás is. A magyar városfejlődés további útját a török hódítás, a Habsburg-gazdaságpolitika és a nemesség városellenes magatartása befolyásolta jelentősen. Az a különbség, amely a 15. sz. közepére nagymértékben lecsökkent a Ny-európai és a magyar városok között, a következő évszázadokban újra növekedni kezdett. A magyar városfejlődés íve elakadt. A 18. sz.-ban már ritkán került sor szabad királyi városi cím adományozására. A városi élet fő kérdése az volt, hogyan lehet elhárítani a jobbágysorba süllyedés állandóan jelentkező veszélyét. A mo.-i városok jelentős fejlődésére hosszú idő után csak a kapitalizmus viszonyai között nyílt lehetőség. (→ még: agrárváros, → állandó település) – Irod. Makkai László: A magyar városfejlődés történetének vázlata (Vidéki városaink. Szerk. Borsos József, Bp., 1961); Mendöl Tibor: Általános településföldrajz (Bp., 1963); Györffy György: Budapest története az Árpád-korban (Budapest története, szerk. Gerevich László, Bp., 1973).
Bárth János
