vetőgép
vetőgép: a soros művelés (→ sorhúzó) legfontosabb eszköze, a gabonafélék és takarmányneműek apró magvát földbe juttató gépezet. Az első kezdetleges vetőgépek emlékei az ókori keletről maradtak fenn. A középkor végétől egyre gyakrabban kísérleteztek különböző vetőgépszerkezetekkel, de ezek egyike sem terjedt el széles körben. 1784-ben James Cook anglikán lelkész alkalmazott először merítőkanalas konstrukciót, amely lehetővé tette, hogy pontosan meghatározott magmennyiség kerüljön ki a vetőgépből. Bár a soros művelés egyre nagyobb teret hódított, ez a jelentős találmány csak a 19. sz. közepén terjedt el, amikor egy angol gépgyár megvásárolta és tökéletesítette, kialakítván a ma is használatos hengeres-kanalas vetőgépek ősét. A vetőgépek általános használata a múlt század 30–40-es éveiben a kukorica soros művelésével együtt honosodott meg Ny- és Közép-Európában, elsősorban a nagybirtokokon. A soros művelés a racionális gazdálkodás követelménye volt. A tenyészterület ésszerű kihasználására törekedett. Legfontosabb célja volt a sorközök többszörös megművelése, melynek előfeltételéül szolgált a rendszertelen kézi vetés helyett a sorokban kikelő vetemény. Hazánkban először Lippai János említett vetőszerkezetet „Posoni kert” című művében (1664). A 18. sz. végén több dunántúli nagybirtokon kísérleteztek vetőgép munkába állításával. Pethe Ferenc is szerkesztett „szántóvető”-t, amely azonban technikatörténeti kuriózum maradt. Mo.-on az 1850-es évektől a nagyobb uradalmakban a kukorica soros művelésével párhuzamosan külföldi vetőgépek terjedtek el. Az 1870-es években már 200 holdon aluli gazdaságokban is propagálták, sőt némely vidéken (Moson, Pest megye) néhány tehetősebb parasztgazda vásárolt is, de a paraszti gazdaságokban általános használatát akadályozta magas ára és a kézi → vetéshez tapadó számos irracionális képzet (babonák), melyhez a parasztság zöme akkoriban még erősen ragaszkodott. Ebben az időben váltak ismertté különböző egyszerű vetőalkalmatosságok is: kézi vetőkészségek, ekére szerelhető vetőművek, vetődobok, szórva vető gépek. Ezek közül azonban csak az ekére szerelhető szerkezetek terjedtek el, nem általánosan, de szélesebb körben. Az eketaligára erősített szóró gépezet (pergető) vagy az ekeszarv mellett alkalmazott vetőcső, ill. vetőgépeket utánzó helyi találmányok a kukorica vetésénél a közelmúltig használatban voltak. A vetőgépek nagyarányú térfoglalása, kukorica- és gabonavetésre való alkalmazása a parasztgazdaságokban a századfordulótól vett nagyobb lendületet. Az Alföldön a vagyonos parasztság körében a bérvetés, Erdélyben a géptársulás terjedt el nagyobb mértékben. De a vetőgépek, különösen a Dunától keletre eső, ill. a hegyvidéki területeken a kisföldű parasztság gyakorlatából egészen a tsz-ek megalakulásáig nem szorították ki a kézi vetést. – Irod. Balassa Iván: A magyar kukorica (Bp., 1960); Barbarits Lajos: A vetés gépesítésének kezdetei és elterjedése Magyarországon (Bp., 1965); Varga Gyula: A parasztgazdaság munkaeszközei. (A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848–1914. szerk. Szabó István, Bp., 1965); Kósa László: Találmányok a paraszti gazdaságban (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1969).
Kukorica vetése géppel Hódmezővásárhelyen (20. sz. eleje)
Kósa László
